Klára! Klári! Klárika! Hol vagy Berényi Klára? Nem veszed fel a telefont, zárva a kapud, nem jársz az utcán elektromos kis kocsiddal. Messze mentél, ahova nem kellett ez a segédeszköz? Itt hagytál minket, akiket szerettél, és akik szerettek téged? Nem akarjuk elhinni, nehezen oldódik a döbbenet, a közösségből kiesett egy meghatározó láncszem, aki mindenki szeretett Klári nénije volt.
Ha eredeti pályádon maradsz talán egy lettél volna sokból, de tanár lettél, példakép, szinte mindenki ismert. Nemzedékeket tanítottál, neveltél, szerényen és alázattal tetted ezt, formálva a képlékeny gyermeklelkeket, átadva a tudást, édesanyanyelvünk szeretetét, irodalmi nagyjaink alkotásainak ismeretét. Tehetted, mert Te is olvasó, versszerető magyartanár voltál, biztos talajon álltál. Versmondóid versenyeket nyertek, öregbítették hírét iskolánknak, ahol sok évtizeden keresztül helytálltál. Nálad a történelem óra is élmény volt, a régmúlt megelevenedett. Tudom, mert 4 évig a fiam osztályfőnöke és a két tantárgyból a tanára voltál. Köszönöm. Istenem, milyen csinos voltál az úttörő-egyenruhában! Új és új jelszavak jegyében küzdőszellemre inspiráltad a fogékony vagy néha közömbös kamaszlányokat, fiúkat, pedig ebben a korban ez nem könnyű feladat. Mindezt dokumentáltad, fényképeket ragasztottál, magyaráztál a csapatnaplóban precízen, néha áhítattal néztük az emlékeket. A Facebookon véletlenszerűen ma is látunk belőlük. Ha mi, rajvezetők néha elbizonytalanodtunk, segítettél azzal, hogy „erőt és hitet prédikált az ajkad.”
Klárika! Régi mondás, hogy mindig az kapja a legnehezebb terhet, aki elbírja. Sokáig voltál szakszervezeti bizalmi, kartársaid ügyes-bajos dolgaival is kellett foglalkoznod. Csak szólni kellett, és rendeződtek a dolgok, szólni se kellett és volt terülj asztalkám karácsony előtt, ahol baráti beszélgetéssel oldhattuk a félévi feszültséget, ráhangolódhattunk az ünnepre.
Érdekes játéka a sorsnak, hogy pár év múlva én búcsúztattalak ugyanebben a tisztségben nyugdíjba menésetek alkalmából. (A nagy nemzedék, Piroska, Borika, Annuska, Nagy Imre). Örülök, hogy a nyomdokaidba léphettem.
Klárikám! Elmondhatjuk mindannyian:
Ma sem volt könnyű élni,
S nem lesz könnyű sosem,
De érdemes volt, s mindig
Érdemes lesz, hiszem.
(Váczi Mihály)
Ám az embert éppen az teszi naggyá, ha hitét és erejét latba vetve küzd azért, hogy teljesítse hivatását, megélje emberségét, segítsen, ahol tud. Ossza szét szeretetét, éljen békében mindenkivel. És Te ilyen voltál. Jutalmul kaptad a fiadat, akiben Lacival közös életetek folytatódik. Sőt az édes kis Blanka Bianka is tanulhatott már tőled szeretetet és türelmet. Ő Isten ajándéka volt neked, mikor magadra maradtál, kinyílt az a bizonyos ablak az ajtó becsukódásakor.
Szerettelek, szerettünk sokan. Örültem, hogy kedvenc virágaidat vihettem neked Laci sírjára. Fáj, hogy most majd oda kell kimennem hozzád velük, ahol együtt nyugszotok.
Dehát, „csak gyermeked véd a kaszás kór ellen…” azzal, hogy tovább viszi, amit tőletek kapott. Mindannyiunk közös sorsa ez, talán a végtelenben találkozunk még, a nap sugarában, a virágok csodájában, az ég kékjében… valahol.
A tantestület, a felnevelt nemzedékek nevében búcsúzom Tőled. Azért van abban valami jelképes, hogy nővéreddel szinte egyszerre mentetek el. Nyugodjatok békében. Ti így búcsúztatok volna, ha lett volna idő:
„Ha emlegettek, köztetek leszek,
ha imádkoztok, veletek vagyok,
Ha rám gondoltok, mosolyogjatok,
emlékem így áldás lesz rajtatok”
(Reményik Sándor)
Orvosné Jaksa Mária, neked Marika
