Augusztus 19-ét lázas készülődés előzte meg, Szegvárra vártuk Frajna András atyát, volt plébánosunkat, hogy itt is megünnepelhessük pappá szentelésének 60. évfordulóját, a gyémántmisét.
A templomot megtöltötték a szegvári, sándorfalvi, nagymágocsi hívek, András atya volt tanítványai, ministránsai és a Szegvári Önkormányzat Képviselőtestülete élükön a Polgármesterrel.
„Zeng a harang hívó szóval e szép ünnep reggelén”
– szólt az ének, és valóban szép ünnepre hívott a harangszó, mi várakozó ünneplők pedig ez alkalomra díszbe öltöztettük szívünket…
Az ünnep a szegvári egyháztanács elnökének, Bánfi Antalnak a köszöntőjével kezdődött, majd a fiatalok átadták az egyházközség ajándékát, egy aranyozott kelyhet.
Tisztelt András atya! Nagyok sok szeretettel köszöntöm Önt a szegvári egyházközösség nevében!
Bánfi Antal köszöntője
Amikor készülődtem a beszédem megírásával örömmel emlékeztem vissza arra a pillanatra, amikor a nagymamámmal besétáltunk a templomba András Atya első szegvári miséjére. Úgy gondolom nem csak én vagyok ezzel így, hanem a többi ministránstársaim is akikkel együtt szolgáltunk András atya mellett. Rengeteg élmény, ministráns verseny és kirándulás él az emlékezetünkben. Akkor még sejtelmem sem volt, hogy közel 40 év után itt állok majd az oltár mellett és én köszönthetem Önt Gyémánt miséje alkalmából, mint a Szegvári Egyháztanács világi elnöke. Az emberek nemesfémekkel, drágakövekkel fejezik ki egy-egy jeles évforduló jelentőségét, jelezve mennyire fontosnak tartják ezeket. A 60. jubileumot jelölő gyémánt nemcsak mint drágakő különleges, a megmunkálására fordított erőfeszítés még értékesebbé teszi. Csiszolják, ezáltal válik fényessé, csillogóvá és átlátszóvá. Az ember életét a próbatételek csiszolják csillogóra. András atya életében is szükség volt a gyémánt keménységére, melyet elsősorban saját magával szemben gyakorol és él meg ma is a mindennapok helytállásában. Ez adta meg, hogy mindig egyetlen cél vezette: Krisztus követése. Kívánunk jó egészséget, és a jó Isten áldása kísérje!
András atya megköszönte az üdvözlést,
„a meghívást is mind a Polgármester úr, mind pedig az Atya részéről. Először úgy volt, hogy a búcsúra jöjjek, de nekem szolgálati helyem van még, ezért maradhattam ott a kerepesi plébánián. Tudom, nagyon sokat vártok most tőlem, pedig egyre inkább érzem, ahogy halad az idő, szépen lassulok… Nagyon-nagyon örülök, hogy itthon lehetek, mert itthon érzem magam, úgy gondolom, ti is elfogadjátok ezt tőlem. A Jóisten adjon nektek sok-sok kegyelmet, és ezt a templomot, Kisboldogasszony templomát nagyon szeressétek, mert hiszen sok-sok elődünk küzdött érte, és azt gondolom, hogy ennek a munkája a Jóisten előtt is igen értékes.
Kedves Testvéreim! Én úgy érzem, és gondolom, hogy mindannyiunknak van köszönni valója, hálát adni Istennek sok mindenért, nem is tudjuk jól mindezt megköszönni, nemcsak a testi egészségünket, hanem a sok-sok kegyelmet, amit életünkben kaptunk. A fiatalok is kell, hogy érezzék, hogy milyen nagy ajándék, hogy Isten már a földi életünk kezdetével megnyitotta számunkra az örökké tartó boldog örömet. Természetesen itt még küzdenünk kell érte. Együtt adjunk hálát, legyen ez most hálaadás! Ha búcsúra készülünk, akkor az is egy nagyon-nagyon fontos, hogy egy lélekkel, egy szívvel tudjunk köszönetet mondani a Szűzanyának az Ő közbenjárásáért. Atyának külön is köszönöm, hogy Szegvár közösségét, hívő népét így egybetartod, sok-sok pályázattal, annak lebonyolításával, a színvonalat is emeli meg a buzgóságot is remélem, hogy mindenki érzi. Polgármester úrnak is természetesen megköszönöm a meghívást.”
A következőkben András atya szentbeszédéből idézek:
„Kedves Testvérek! …Mostanában sokszor tapasztaljuk, hogy bizony viharok vannak: házak, pincék áznak be és alapok rendülnek meg. Sokszor hívják a tűzoltókat segítségül. De a mi számunkra ez a Szent István napi evangélium mégis kicsit mást jelent. Nem ennek a világnak fizikai építményeiről van szó, hanem a lelkünkről. És ez az épület Jézus Krisztussal kezdődött és Őrá, a Sziklára akarjuk építeni az életünket, s azt gondoljuk, hogy többé-kevésbé – még ha hibázunk is – mégis a szándékunk, hogy ez létrejöjjön, megvalósuljon.
Minden közösség életében jelentős ünnep, amikor visszatekinthetünk a múltba, s elgondolkozhatunk történelmünk eseményein, józan bölcsességgel értékelve a tanulságokat…
Testvéreim! Miközben bejöttem a hívek padsora mellett, mondtam, hogy nagy elvárásaitok vannak. Nemigen tudok én ennek megfelelni, hiszen az idővel már nemcsak a hangom, hanem más dolgok is jelentkeznek, mutatkoznak: kavarognak a nevek a fejemben. Az Elemér és Elek név nem véletlen, mert hiszen ennek a plébániának, ennek a templomnak papja volt Nagy Elek és sokan mások, akikre az idősebbek emlékeznek. Amikor háború volt, akkor is egy neves pap volt itt és mondták akkor, annak idején, hogy az oroszok is milyen tisztelettel voltak irányába. De természetesen azt kell, hogy mondjuk, hogy ezek a régi történetek valószínűleg most már csak szóban és hagyományban adódnak át.
Néhány dologról szeretnék megemlékezni köszönettel és hálával. Katus László, aki ismeri Szegvár történetét, ebben (Szegvár monográfia – a szerk.) egy külön fejezetet írt erről. A templom történetéről nem akarok sokat mondani, hiszen bizonyára jól ismeritek. 1737-től számítjuk, a 250 éves illetve a mai időben az évfordulókat. Arra a 250 éves évfordulóra több mint egy évig készültünk. Sok-sok program volt. Anyagilag is merész vállalkozás volt, minden lehetőséget kihasználtunk. Akkor virágoztak a templom mellett lévő hársfák és a hársvirágokat szedtük. Nagyon sokan gyűjtögettük, és vittük a begyűjtő helyre. De ezek csak pici, apró dolgok voltak, amivel ezt a komoly munkát, belső tatarozást és azután a külső tatarozásnak a munkálatait segítettük elő. Természetesen, mivel ez a templom műemlék, sokat kellett hadakoznunk a műemlék hivatallal. Nagyon furcsa és különleges előírásaik voltak, hiába akartuk, hogy a templom külső színe ne legyen vörös, ők mégis ragaszkodtak hozzá. Az oltárt sem itt helyben restaurálták, hanem elvitték a műhelybe, majdnem egy évig hiányzott az oltárunk, de nagyon szép lett a restaurálás után. Azt is szerették volna, hogyha a képet – amit egy helybeli fiatal 17 éves korában festett, én most már művésznek is tartom őt –, letakarják, lefessék, hogy ne maradjon meg, mert ez műemlék templom. Szerencsére sikerült ezt megvívni és megmaradhatott a festmény. Nagyon-nagyon szerettük volna, természetesen Purgel Ferivel kapcsolatba voltam és köszöntem magam is, hogy ő ezt az olajfestményt annak idején olyan fiatalon, olyan szépen megcsinálta, maradjon ez meg a hívek számára a továbbiakban is.
A lelki programok voltak igazán fontosak és szépek. A Szegvári Misét, nem tudom, hogy van-e még, aki ennek a birtokában van, hogy itt külön a szentmise részeinek éneklése egy különlegesen szép dallamon történt, de feledésbe merült. Akkor sikerült felújítani. Varjasi Ottó, aki Szegeden lakott, felkarolta ezt a dolgot és sokan, akik énekelni tudtak, segítségére voltak. Nagyon örülök annak is, hogy az egyháztanács abban az időben hatékony volt. Csodálatos gyűléseink voltak, nagyon örülök neki, hogy jó közreműködéssel sikerült ezeket a feladatokat megoldani. Sok névre emlékszem még, hiszen tényleg úgy van, ha már nincsenek is köztünk, de azért örömmel emlékszem vissza Piti Miska bácsira, meg hát nagyon sok olyan név ott van az emlékezetemben, akikkel jó barátságban voltam.
A lelkigyakorlat volt még egy nagyon-nagy esemény. 1948-ban Faddi Ottmár ferences atya és egy másik ferences tartottak itt lelkigyakorlatot. De azután, a kommunizmus alatt sajnos nem sikerült újra a lelkigyakorlat, hogy az egy hétig tartson vagy legalább három napon át tartson, ezt nem sikerült megvalósítani. Akkor fölkerestük Ottmár atyát, és 1987-ben valóban eljött egyik ferences társával, és lelkigyakorlatot tartott, ez volt a lelki bevezetés, lelki felkészítés az ünnepre, a 250. évfordulóra. Majd emlékszem, nagy élmény volt a szegvári papok szentmiséje, akik itt működtek, és akik itt születtek: Vangel Imre, a Kovács testvérek. Szóval igazán nagy dolog volt, mert sokan voltak, 13 pap misézett együtt a szegvári papoknak a miséjében. Zselepszky atya neve még sokaknak ott van az emlékezetében, Ő kezdeményezte káplánként, hogy kerítése legyen a templomnak és saját kezűleg, saját munkájával Ő is dolgozott. Sok szép emlék van még, amire kitérhetnék. Például a hittanosoknak a száma emelkedett abban az évben, fokozatosan egyre többen lettek hittanosok. Emlékszem egy esetre, amit mások mondtak, lehet, hogy nem pontosan így volt, de hogy volt egy kislány, aki az iskolában a tanárok előtt nem szólalt meg, csak írásban készítette el a feladatokat, és az mind-mind kitűnő volt. A vizsgán nagyszerűen szerepelt, de nem szólalt meg. Barátai, iskolatársai meg a szülei rokonai között igen. S lám, a hittanórán először szólalt meg, mondjuk így, hogy idegen előtt. Olyan jó, hogy ilyen szép emlékeim vannak.
Természetesen nem hagyhatom ki, hogy 1990-ben erdélyi testvérközösséget is létrehoztunk Csíkpálfalvával. Az ottani atya is eljött vendégségbe, Ő is tartott lelkigyakorlatot, ez már nem az évfordulóval kapcsolatban volt, de emlékezetes, szép napok voltak azok. Meg a családok, akik kapcsolatot tartottak, kapcsolatba maradtak. Nem tudom, él-e még ez? Legalább is gondolom, hogy néhány ilyen család van, és remélem, hogy kapcsolatban vannak. És hallottam Elemér atyától, hogy lengyel kapcsolat is épült. Bizonyára nagyon sokat köszönhetünk ebben a polgári hatóságnak is, a Polgármester úrnak, a képviselőknek, mert azért ezek értékes kapcsolatok. Hiszen ebben a vallásos életnek az élményei is benne vannak. Akár egy látogatás, kölcsönös látogatás alkalmával, akár a beszélgetésekben.
Az utolsó évben, 1990-ben Nagymágocs és Árpádhalom is filiája lett Szegvárnak. Nem volt könnyű, mert kicsit távolabb vannak ezek a helyek és bizony elhanyagolt helyek voltak. Ha Felícián atya nevére még valaki emlékszik, akkor tudja, hogy Ő egyedül tartott ki, és sokszor egyedül misézett még vasárnap is a nagymágocsi templomban. Amikor átvettem, akkor sem emelkedett a létszám nagyon sokkal, de mindenesetre a templom kívül is romos volt, meg belül is nagyon kellett a helyreállítás, akárcsak a plébániának. Hát, ebben is próbáltunk segíteni. Mások is voltak, akik Szegvárról segítségemre voltak ebben. Szép emlékek ezek, örömteli emlékek.
Tíz évvel ezelőtt, aranymise alkalmából voltam előzőleg itt, mondják néhányan, hogy majd a következő 10 évben. Testvéreim! Tudjuk jól, hogy én nem ezekre a tíz évekre, vagy akárhány évekre gondolok, hiszen minden család tudja, hogy ennek természetes rendje-módja, hogy az idősek lassan-szépen ebből az életből átköltöznek az örökéletbe. És mi tudjuk, hogy nem mindegy, hogy hogyan élünk itt a földön, mert az örökéletet csak akkor nyerjük el, ha valóban sziklára építjük az életünket, Krisztus sziklájára. Ezt kérem tőletek, és ez az én kívánságom.
Amit még szeretnék mondani, hogy ne ítélkezzetek! Tanuljátok meg azt, hogy különbséget tegyünk az ember cselekedetei és a személyisége között. Kell, hogy a személyiségét becsüljük, értékeljük, hiszen Isten ajándéka az. De el kell ítélni, ami helytelen volt, vagy bűnös volt, de őt magát nem. Hiszen mi is rászorulunk Isten bocsánatára, irgalmára.
És a második, amit szeretnék nagyon hangsúlyozni, hogy figyeljetek rá, vigyázzatok rá, hogy a szeretet legyen a legfontosabb. Haragot, neheztelést ne tartsatok, mert ezzel saját magunkat károsítjuk elsősorban, természetesen másnak is kárt okozhatunk becsületében, vagy akár anyagi kárt is. Ez a legfontosabb parancs, a főparancs és csak aláhúzom, és szeretném a lelketekre kötni, egy közösség csak akkor lesz igazán értékes, ha igazodik a szeretet parancsához. A Szűzanya közbenjárását kérjük ehhez, nemsokára jön a búcsú ünnepe, legyen hát segítségünkre a Szűzanya az Ő közbenjárásával, az Ő pártfogásával, égi oltalmával. Amen.”
A Plébános úr a szentmise végén hálás köszönetét és tiszteletét fejezte ki András atya iránt, s elmondta, hogy
„mikor ilyen bölcs előddel találkozik az ember, akkor elgondolkozik azon, hogy bizony van még mit tanulni, van még mit fejlődni.”
Megköszönte szolgálatát, tanítását, és elmondta, hogy visszavárjuk Szegvárra, segítőivel együtt. Válaszként András atya is megköszönte a hívek jelenlétét, és azt mondta:
„kívánom, hogy abban a szeretetben megerősödve, amelyet mi papok közvetítünk – mert mi csak postások vagyunk – élhessenek és örömteli életet éljenek családjukban, de a közösségben is… A Jóisten adjon még sok-sok örömet mindannyiuknak!”
A szentmise befejezéseként megható ünnepségre került sor. Először Szabó Hédi tolmácsolásában hallhattuk a Laudatio-t, amelynek minden mondatával együtt dobbant a szívünk, hiszen összefoglalta András atya Isten dicsőségére és az emberek javára végzett szolgálatát. Ahogy még Kerepesen mondta Beer Miklós nyugalmazott püspök atya:
„a Bibliában azt olvassuk, hogy Istent nem láthatjuk, de András atya megmutatta nekünk, milyen is a Mennyei Atya, Általa megismerhettük”.
„Ahogy most újra és újra mondjátok, egyre nagyobb a lelkiismeret-furdalásom, hogy mennyit kellett volna még tennem, de nemhogy felét még negyedét sem tettem, pedig akkor még erőm lett volna hozzá. A Jóisten bocsássa meg, és tőletek is bocsánatot kérek, és nagyon köszönöm természetesen a szegvári híveknek, Polgármester úrnak meg a Képviselő uraknak is a jóságukat. A Jóisten adjon sok-sok örömet még a községben, a község vezetésében!”
– válaszolt András atya a Laudatio-ra.
A Polgármester úr átnyújtotta a Szegvár Díszpolgára kitüntető oklevelet és mellé a szegvári templomot ábrázoló festményt a következő szavak kíséretében: amire ha rá fog nézni, mindig eszébe jutunk, s ahogy az előbb beszédében mondta, hogy akkor nem engedték csak pirosra festeni, hát ez most már megváltozott. (Hála Istennek! – mondta András atya.) Isten adjon Önnek erőt, egészséget a további munkájához és várjuk vissza Szegvárra, vagy ahogy a szentbeszédében Atya mondta, jöjjön „haza” hozzánk minél sűrűbben!
A mélyen megindító köszöntés mindannyiunk szívét nagy-nagy örömmel, hálával töltötte el, igazán méltó helyre került a Szegvár Díszpolgára kitüntetés. Isten áldja és jutalmazza meg százszorosan András atyát minden jóért, amit tett és tanított.
Az ünnep itt nem ért véget, hiszen készültek nagyon szép közös emlékfotók, aminek nem akart vége lenni, pedig András atyát kint a templom melletti megterített asztaloknál várta a hívők sokasága, mindenki egy-egy szó, egy kézfogás erejéig találkozni, köszönteni akarta Őt, felelevenítve régi közös élményeiket, emlékeiket. Valóságos csoda, hogy András atya fáradhatatlanul, korát meghazudtoló lendülettel, mindenkit örömmel, szeretettel fogadott.
Adjunk hálát ezért a szép ünnepért, amely bizonyára mindannyiunk számára örökre szóló élmény marad. Deo gratias!
Videóalbum
Fotóalbum
