Ma 10 éve távozott közülünk SZŰCS ÁRPÁD, a szegvári kulturális élet felejthetetlen alakja, Szegvár díszpolgára.
Szűcs Árpád neve sokaknak nem idegen Szegváron. Aki személyesen nem ismerte, az is hallhatta, láthatta számtalanszor a Kurca tv műsoraiban, hiszen kevés olyan kulturális rendezvény zajlott településünkön 2000. és 2011. között, melyen nem vett részt. Az is közismert, hogy többön szellemi támogatóként is szerepelt. Vagyis ez a hatalmas tudással, műveltséggel rendelkező ember a falunknak adta idejét, lelkesedését illetve azon túl a kapcsolati tőkéjét. Ily módon tudott gazdagodni, kiteljesedni jó néhány, éveken át tartó projekt, és vált megyeszerte ismertté, irigyeltté.
Mire is gondolok? Például a nyaranta ismétlődő kastély-táborra, melyek gyermekeknek a kézműves tevékenységek mellett művészeti alapokat is adtak, a környék legnagyobb alkotói segítségével. A táborral párhuzamosan működő, főként Árpád barátaiból álló művésztelep biztosította ezt a lehetőséget.
Vagy jó példa a telente szervezett Népfőiskola. Rangos előadók, egyetemi tanárok jöttek díjazás nélkül, szívességből Szegvárra, és be kell vallani, sok esetben Árpádnak köszönhettük ezt.
Optimista, lelkesítő, könnyen szerethető ember volt Ő, aki beilleszkedett közénk, és akit szinte rajongással fogadott a szegvári aktív kulturális közösség.
A Kultúra Pártolók Körének tagjaként minden megmozduláson jelen volt, elsőként jelentkezett a legtávolabbi kirándulásokra is. Bejárta velünk Erdélyt, az Ipoly vidékét, az Északi középhegység jó részét, sok-sok közeli-távoli helyet. Komoly figyelmével, mély hangjával megnyugtatta, bohém kedvével felszabadította, vidámmá varázsolta a vele egy társaságban lévőket. Mindenkihez volt kedves szava, sohasem panaszkodott. Kevesen tudták róla, hogy súlyos tüdőbetegséggel küzdött, és elmondása szerint a Szegváron felé irányuló megbecsülés és szeretet tartotta életben.
Aztán, 2011-ben, éppen Halottak napján adta fel a levegőért való küzdelmet és ment el örökre. Kivételes ember volt.
Reá, az elmaradhatatlan útitársra emlékezve egy régebbi irományom jut eszembe. Akinek van kedve felidézni az említett időszak kirándulós hangulatát, annak küldöm olvasásra.
Nagy Edit – Erdélyi kalandok
Úgy 15 évvel ezelőtt egyszer csak divattá vált környékünkön az Erdélybe járás. Ez érthető is, hiszen az elcsatolt magyar területek közül Szegvárhoz, a Dél-Alföld alig ötezer fős településéhez Erdély viszonylag közel esik, ráadásul kivételes természeti adottságaival bárkinek óhajtott utazási cél lehet.
Mi, családommal ekkor már jól ismertük hazánk eme elszakadt szegletét, így munkámba is szívesen beépítettem, vagyis megragadva az akkori pályázati lehetőségeket kapcsolatépítésbe kezdtünk kézdivásárhelyi civil szervezetekkel.
Közben Szegvár Nagyközség is erdélyi testvértelepülést keresett, megindult hát a kölcsönös jövés-menés a két vidék között.
Szerveztünk közös gyermektáborokat, művésztelepeket, vittük a kulturális műsorainkat, hoztuk a kézdi kézműveseket. Évente három-négy találkozási pont biztosan kialakult. Próbáltam anyagi forrást teremteni úgy magunknak, mint kinti testvéreinknek, beépítve mindennapi munkámba.
És az utazások szaporodtával gyűltek a kalandok vég nélkül! Hiszen már a busszal való kora hajnali indulás sem bizonyult mindig egyszerűnek. Kultúra Pártolók Köre (röviden KPK) elnevezésű csapatommal meg főleg nem! Pedig többségében fiatal-nyugdíjas korú társaság lévén nyitottak voltak minden kalandra.
Egyik ilyen korai gyülekezőn, mikor még a pirkadat is messze volt, utolsónak érkezett Piroska, az egyébként általában pontos asszony. Még el sem érte a csoportot, máris hangosan korholta barátnőjét:
– Kértem, hogy ébresszél! Mért nem szóltál hamarabb!
A máskor minden viccre kész Lincsi néni kivételesen komolyan kezdte magát mentegetni, mert hát nehogy már azt higgye valaki, hogy ő nem állja a szavát:
– Én telefonáltam, csak nem jutott eszembe a számod. Vagyis csak az utolsóban nem voltam biztos. Így kezdtem egyessel, és addig tárcsáztam, amíg nálad csengett.
A csapat egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt.
– Aztán hányadikra találtad el Lincsi? – kérdezte Laci barátunk, aki egyébként híres tréfamester.
– Mivel ötre végződik a számom, így gondolom ötödjére – válaszolt barátnője helyett az elképedt Piroska.
Laciból erre már kitört a nevetés, őt persze követték a többiek.
– Te végig tárcsáztad a fél falut az éjszaka közepén?
– Nem én! Csak a Farkas utcát – válaszolt kuncogva Lincsi néni. – Képzeljétek sorban vannak az utcában a számok.
– És mindenki fölvette a telefont?
– Addig nem hagytam abba, míg föl nem vette, hisz tulajdonképpen ébresztenem kellett. Aztán amikor fölvették, meg kicsit csak elbeszélgettünk, ha már úgyis vonalban voltunk. Így eltelt az idő no! Azért szóltam késve.
Hát igen! Ez a falu! Mindenki ismer mindenkit, még egy éjszakai téves telefonhívás is alkalom lehet egy jó csevegésre.
Ilyen indítással viszont milyen lehet a folytatás? Főleg miután itt-ott a pálinkás laposüveg is előkerül. Na, ezt csak úgy a szagáról gondolom, mert engem ott az első ülésen ismert alkoholellenességemmel másként nem érint.
Hasonló odautazás után történt egyszer az a Gyergyószentmiklósra való érkezés, amikor disznót vágott fogadásunkra a vendéglátó. Az asztal megrakva minden finomsággal, már kínálják a székely csorbát, de valahogy a mieinknek hiányérzetük van. Leginkább Gábor kollégának, na meg a mindenbe bevonható híres festőművészünknek. Egymásra somolyogva lesik a háziak mozdulatait, hátha előkerül végre a házi szilvával, vagy köményes pálinkával teli butykos. Várnak pillogva, de semmi. Egyszer aztán a gazdasszony hirtelen fordulattal a konyha felé veszi az irányt, még a válla fölött visszaszól:
– Jaj, a zakuszkát meg elfelejtettem!
Gábor kolléga híres festőnkre kacsint:
– Na végre! Jön a zakuszka!
A háziasszony serdül-fordul, és letesz az asztal közepére egy kisebb tálat.
– Na itt a zakuszka is, tessék hát, szeressék!
Tágra nyílt szemű Gábor kollégám és bohém festő barátunk, mint kezdő Erdély-járók ekkor tudták meg, hogy a zakuszka egyfajta paprikából és padlizsánból készült krém, véletlenül sem pálinka.
A csalódásteli tapasztalat nem hangolta le őket, de kiterjesztette a szó jelentését. Innentől gyakran hallottam a buszon a hátsó sorokból viccelődve:
– Aztán zakuszka van?
Tudtam, illik nem oda figyelni.
De ahogy a zakuszka szállóige lett, úgy a „lájtos túra” is. Ez a Hargitában történt egy március tizenötödikére vitt kulturális műsor vonzataként. Azon az ünnepen akkora hó volt még, hogy vastagon befedte a hegyeket. Gyönyörű panziónkban a még gyönyörűbb háziasszony, Évike kitalálta, elvisz minket egy könnyű hegyi túrára, élvezzük már a téli szépségeket is néha az ő vidékükön. A KPK tagok kaptak az alkalmon, friss nyugdíjast minden érdekli jelszóval, csak Laci barátunk ódzkodott kicsit, mondván, ő nem bírja a nagy gyaloglásokat.
– Könnyű lesz, semmi megerőltető, csak olyan „lájtos” – magyarosította az angolt erdélyi tájszólásban Évike.
Hát ha „lájtos” egye fene, gondolta Laci, meg hát a csapatból se igazán akart kimaradni, elindult velünk nagy bizakodóan. Jó pár kilométert mentünk már a panziótól úgy húsz centis hóban, elöl a hatalmas bernáthegyi Brumika, mögötte helyi vezetőnk, aztán mi vagy harmincan, a hangulat is jó volt, amikor egyszer csak elkezdett mélyülni a hó.
– Semmi gond, csak egy rövid szakasz ilyen, mindjárt itt van már a szálloda – biztatott a szép háziasszony, és ötven kilójával fürgén lépkedett a fagyott havon. Nem süllyedt le, éppen elbírta a súlyát a jégréteg. Brumika is ismerte a hegyi technikát, a csapatból is volt néhány lepkesúlyú, el is tűntek a szemünk elöl mire észbe kaptunk. Maradtunk vagy tíz-tizenöten. Küszködtünk el-el süllyedve a mélyülő, összetömörödött hófúvásban. Örültünk minden megtett méternek, annyival is rövidült az út a szállodáig. Ekkor hangzott fel hátulról a káromkodás:
– Hogy megenné ám a fene az ilyen „lájtos túrákat”!
Visszafelé forgattuk a fejünket, és döbbenten láttuk Laci barátunkat, aki vagy 20 méterrel lemaradva, mindkét lábával combközépig a hóba süllyedve törtet előre. Megpróbálta ő utánozni a havon könnyedén szökellő, törékeny termetű Évikét, de százharminc kilója minden lépésnél meghiúsította igyekezetét. A felső fagyott réteg már akkor beszakadt bakancsa alatt, amikor még rá sem nehezedett.
Talán nem kell leírnom azt a küszködést, ami következett. Elöl húztuk, hátul toltuk, izzadtunk, erőlködtünk, mire megfáradva, de teljes létszámban bejutottunk a szálloda udvarába. A többiek régen az ebédlőben nevetgéltek, Brumika, a hatalmas bernáthegyi mentőkutya jóízűen aludt a lábtörlőn, alig tudtunk átlépkedni rajta a kimerültségtől.
– Még egy ilyen „lájtos túra”, és biztos elvisz az infarktus – dohogott Laci barátunk alig élve. – Azért köszi, hogy nem hagytatok medvék martalékául.
Hogyan is tehettük volna! Mert hát „a medve, az nem játék” – mondja a székely. Szerencsére saját bőrünkön nem tapasztaltuk meg ezt az állítást, de olvashat az ember az újságokban elég véres támadást. Igaz, elejében úgy gondoltuk, hogy mással persze megeshet ilyen szerencsétlenség valahol az erdők mélyén, de velünk? Aztán hallottunk néhány történetet első kézből. A medve ugyanis hátborzongató tud lenni, az embertől meg egyre kevésbé fél. Sőt! Lassan beszokik még a faluba is, ahogy a kurtapataki Kati nénitől tudjuk.
– Nagyon ugatott este, már úgy sötétedés körül a kutyám, szegény meg is van kötve gondoltam, csak kinézek az udvarra. Hát ahogy lépek a verandára, szólok a kutyának, hogy csönd mán, morgást hallok a fejem felett. Felnézek, aztán mit látok! Na, szaladtam is be, ahogy a lábam bírta. A fejem felett a terasz fölé lógó cseresznyefán eszegetett egy jókora medve.
Kati néni meséje szájról szájra terjedt ifjúsági és nyugdíjas csoportokban egyaránt, így aztán a szegváriak megtoldották a székely igazságot, miszerint a medve még az ember saját udvarában sem játék. Sokszor aludtunk falvakban házaknál, az udvari WC sem volt ritkaság, innentől azonban az ilyen szálláshelyeket próbáltuk kihagyni. Nem volt ember, aki éjszaka elhagyta volna bármilyen szükségből a házat.
Talán csoportosan, de egyedül?
Igaz, Koltón a csoportos éjszakai utcán-sétálgatás sem zajlott rettegés nélkül, ha nem is medve miatt. A merész asszonycsoport éppen egy kocsma előtt barangolt éppen felidézve Petőfi Sándor és Júliája apropóján régi szerelmeket, amikor váratlanul kialudt a teljes közvilágítás. (Utólag tudtuk meg, hogy takarékossági okokból huszonhárom órakor lekapcsolják.) Az ijedtséget csak fokozta egy segíteni akaró helyi részeg ember, aki tántorgó léptekkel, érthetetlen szavakkal próbált közéjük vegyülni útba igazítás céljából. Gondolom elképzelhető az ismeretlen utcákon koromsötétben menekülő szegvári asszonyhad. A kedélyeket csak a reggeli frissen sült kenyér illata, az elmondhatatlanul gazdagon terített asztal és a teáskannákból szabadon töltögetett áfonyapálinka nyugtatta le.
Hát igen! Nevettünk de sírtunk is együtt szegvári és erdélyi magyarok, mert sok szép, bensőséges perc is volt a kalandok végeláthatatlan sorában.
Egyik évben március tizenötödikén reggel ereszkedtünk le a Hargitából Kézdivásárhelyre. Rövid volt az éjszakai alvás, félig szunyókálva bámultuk a busz ablakát. Ahogy leértünk Kászonújfalu alá, feltűnt az utakon egy furcsa jelenség. Egyre több helyen kidíszített lovaskocsi és ló poroszkált zenészekkel és ünneplőbe öltözött emberekkel megrakodva, mind egy irányba. Ahogy közeledtünk Kézdivásárhelyhez a környező kicsi falvakból már özönlött a lakosság, vezették munkában megfáradt, nyakukon fenyőkoszorút és szalagokat viselő lovaikat is.
– A felvonulásra jönnek. Az itteni magyarok legnagyobb ünnepe március tizenötödike – mondta a helyi kísérőnk.
Elmúlt az álmosság, ránk ragadt az ünnepi hangulat ahogy néztük a székely ruhába öltözött gyalogoló vagy kocsin ülő lányokat, legényeket, pedig akkor még nem is sejtettük, hogy életünk talán legszebb rendezvénye vár minket.
Kézdivásárhely központja egy nagy ovális tér, melyen körbe lehet közlekedni. Ez a tér adott helyet a felvonulásnak és az ünnepségnek. Megilletődve bámultuk a hatalmas tömeget, és hallgattuk a felvonulók erősödő énekét amint érkeztek a térre. Végeláthatatlan sorban csak lovaskocsik és lovak, közöttük lobogtak a hatalmas piros-fehér-zöld zászlók. Táncoló paripák hátán parádézó népviseletes legények, gyönyörű fogatokon daloló székely lányok hihetetlen sokasága keveredett a falvakból érkező lassú léptű, feldíszített igáslovakon közeledő mezítlábas parasztlegényekkel. Könnyes szemmel néztük és hallgattuk a számunkra mindeddig elképzelhetetlen egységet alkotó emberáradatot.
Sok múltjára büszke torokból harsogott a „Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva” kezdetű dal, a lovaikat szőrén ülő, piros arcú legények teljes szívükből, sírva énekeltek. Olyan nemzettudat, összetartozás érzés sugárzott róluk, amit mi vagy nem ismerhettünk meg, vagy hagytuk elveszni.
Felejthetetlen emlékekkel tértünk haza. Napokig az élmény hatása alatt voltunk, lassan kopott le rólunk az ünnepi hangulat, és valami őszinte bensőségesség ott vibrált a KPK tagjaiban nagyon hosszan. Talán ennek köszönhetően keresett meg külön néhány ember. Egy asszony elmesélte, hogy sosem járt határon túl, neki jó érzés lesz úgy meghalni ha eljön az idő, hogy volt külföldön. Meglepődtem kicsit, hisz Erdély igazából nem külföld, de örültem az örömének. Laci barátunk, ki nagy tréfamester, könnybe lábadó szemmel köszönte meg, hogy kijuthatott Erdélybe, megismerhette az ottani magyarokat, láthatta a Hargitát, és ezzel teljesült a legnagyobb álma.
Ezek az emberek végig dolgozták az életüket, felnevelték gyermekeiket, de magukra nem maradt sem idő sem pénz. És íme, egy kis jó helyre került pályázati forrás, egy kis szervezőmunka, és boldog elégedettséget éreznek. Hát nem csodálatos?
