Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Aranydiplomás pedagógus

2 735

A ballagási ünnepség keretében vette át aranydiplomáját Orvosné Jaksa Mária tanárnő, Akinek ezúton is gratulálunk! Az alábbiakban a tanárnő visszaemlékezését olvashatják:

Ami az ünnepi beszédből kimaradt

Az bizony elég sok! Majdnem az egész életem. Ha nem untatom a kedves olvasót, elmesélem.

„Meg nem fordítható az időnek árja,
Előre tódul feltartóztathatatlanul.”
(Arany János)

Volt egyszer egy kislány, aki Mindszenten született, és ott növekedett rendkívül szerény körülmények között, nádfedeles kis házban, munkás szülők gyermekeként kishúgával együtt. Nem fáztak, nem éheztek, de csak a legszükségesebbre futotta a takarítónő anya és a pályamunkás apa fizetéséből. Azonban ez nem okozott gondot Marikának, barátai is így éltek, jó volt velük játszani, együtt járni iskolába, ahol nagyon jól érezte magát, mert kezdettől jó tanuló volt. Elsős korában élte meg Sztálin halálát, mikor a tanító néni sírva közölte ezt a hírt az osztállyal.

A nyári szünetek akkor még túl hosszúnak tűntek (azóta ez változott), gyakran jöttek össze az udvaron a hasonló korúak és játszottak iskolásat. Ki lehetett más a szorzótábla és a versek számonkérője, mint köztük az egyetlen kitűnő bizonyítványú Jaksa lány. A katedra a létra foka volt, a nebulók kisszéken ültek.

Nos, amikor azt mondtam „Én iskolám, köszönöm most neked…” nemcsak az itteni munkahelyemre gondoltam, hanem a Mindszent főterén álló alsó és fölső tagozatra is, amely tanúja volt serdülésemnek. „Pályaválasztáskor” anyám tanácsára a cipőfelsőrész-készítő iskolát diktáltam be osztályfőnökömnek, Ivók Ferencnének, aki elhűlt, és nyomban sürgős családlátogatást iktatott be. Szegény „szülém” a mosóteknőnél görnyedt, és alig tudott megszólalni e rendkívüli eseménytől, de hosszas győzködés után rábólintott, hogy a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium jobb hely lesz számomra szorgalmam és (talán) képességeim miatt. Így jártam oda 4 évig a füstös 424-es húzta vonattal naponta. Akkor még szombaton is volt tanítás (vagy gyakorlat), így az órák egyenletesebben oszlottak el, nem éreztük hajszoltnak magunkat, a világ kerek volt, néhány régi osztálytárssal együtt koptattuk a padokat, bejáróként. Remek tanári kar volt Vörös Mihály igazgatóval az élen, Szappanosné Anna néni osztályfőnök, aki végig figyelt rám, a Sipka házaspár a nyelvek tudósai. Ennek az iskolának is hatalmas hálával tartozom, nem a rideg falaknak, hanem az emberséges légkörnek, ami ott uralkodott.

1965-ben érettségiztem egy gyönyörű június eleji napon, a strandról felhallatszott a sláger: „Nekem minden sikerül…” Hát ha a vizsga sikerült is kitűnőre, de a fölvételein gyalázatosan elbuktam. Latin-orosz szak az egyetemen, ez a párosítás orromra koppintott: hátrább az agarakkal, nem vagy te zseni, csak egy átlagos 18 éves, ez nem megy neked. Fájt, fájt, szegény anyám sírt, még én vigasztaltam, hogy nem adom föl, jövőre újra jelentkezem. Csakhogy addig volt időm kigondolni, hogy latin helyett a magyar nyerőbb lesz, hisz mindig a könyveket bújtam. Az oroszt meg már 8 éve nyűttem, hát lássuk a Tanárképző Főiskolát. És lőn. Egy évi munka után, amelyben volt képesítés nélküli tanítás is, (aki nem tudja az csinálja), újra iskola padban ültem szeptembertől. Egyébként nyolcadikos koromtól minden nyáron dolgoztam szegény kis húgommal együtt, segítve a családi költségvetésben. Kaján-újfaluban még kukoricaföldet is kaptam, ebből lett a szobabútorunk később. Mert a szerelem is megjött későbbi két gyermekem apja hozta el, aki a nyári munkán állt mellém.

Munka és tanulás közben gyorsan múltak az évek. 1968-ban egy hónapra ösztöndíjat kaptam Moszkvába, és eljutottunk Leningrádba is, 3 napra. Nagyon szép emlék, és jó hatással volt könyvízű nyelvtudásunkra is. Éppen akkor volt a „prágai tavasz” legázolása, a szocialista országok tankjaival, szóval történelmet éltünk, ’56-ról nem ejtettem szót korábban, amikor 10 évesen arra akartam rávenni szegény 2 osztályt végzett anyámat, hogy hagyjuk el az országot. Milyen jól tette, hogy tíz körömmel ragaszkodott itthoni nyomorúságunkhoz! Hontalanná váltunk volna nyugaton, kérdés: mivé vált volna életünk.

1969-ben összeházasodtunk Szabó Lajossal, aki nagyon rendes fiatalember volt, szó nélkül vette tudomásul, hogy még egy évet le kell húznom a kollégiumban Szegeden. Ám milyen az élet, a második félévben már kikértek oroszt tanítani a Dózsa-telepi Általános Iskolába, én meg azonnal vállaltam, mert közel volt, és együtt lehettünk. Na, akkor láttam meg először a fényévnyi különbséget a gyakorló iskola és a való világ között. Tapasztalatlanságomat szigorral próbáltam leplezni. Szerencsére nem sokáig „terrorizáltam”őket, mert írnom kellett a szakdolgozatot, vizsgákra és államvizsgára készülni, úgyhogy rosszul jártak szegények, mert boldog-boldogtalan próbálkozott a helyettesítéssel.

50 éve került a kezembe a jeles diplomám, és ahelyett hogy minden követ megmozgattam volna egy elit iskoláért, megpályáztam a Mindszent Felső-ludas tanyai összevont egy osztályos intézményt, mert ott szolgálati lakás is volt, és augusztus 30-án már be is költöztünk, megkezdve önálló életünket.

Nem sok idő volt az akklimatizálódásra, elsején már jött a 16 gyerek, 4 nyolcadikos, a többiben 1-2 tanuló volt. Előkaptam elődeim segédanyagait: órarend, tanmenet, útmutatók, és ismerkedés után megkezdtük fölvenni az önálló és közös órák ritmusát. Angyali jó gyerekek voltak, akik délután állatlegeltetés mellett tanultak, számukra minden szavam szent volt, soha nem volt fegyelmezés, és bölcsebbek voltak a gyakorló iskola elit diákjainál, tudták, csak tanulással emelkedhetnek följebb. A nyolcadikosok mind középiskolába mentek, ezért a szülők megkértek, tanítanám őket oroszra, mert a tanyai tanítók nem voltak erre kiképezve. Így összeültünk ebéd után egy órácskát, és az alapokat elsajátították, így nem szenvedtek a 4 évben (annyit). Aztán nekem háztartás, kert, bevásárlás, 8 km-re volt a falu, ha ügyet kellett intézni.

Ott született 48 éve az első gyermekünk, Zoli, aki bizony gyakran töltötte a 45 perceket egyedül a járókában, ha apjával ütközött a munkarendünk. Áldott jó gyerek volt, pedig csak pár játékkal játszott, szünetekben etettem-itattam, pelenkáztam. Isten velem volt, nem történt semmi baja, később már nem lehetett megoldani csak úgy, hogy ’73-ban beköltöztünk a faluba, ahol az anyaiskolában kaptam állást, 7 évet töltöttem ott, a falu központjából biciklivel járva ki, néha nem is egyszer naponta. Közben Andi is megszületett, de sajnos a házasság elromlott, szegénykéim válási árvák lettek. Az Isten áldja meg édesanyámat és húgomat, akik a csapásban mellettem álltak, segítettek nevelni őket, hogy én dolgozhassak, és pedagógus kölcsönnel vehessünk egy lakást, az akkor még elsőként felépült társasházban. És mit ád az Isten? A szerelem is megjött Orvos Jenő személyében, aki szintén elvált lett közben. Házasságkötésünk után ő átjött napközisnek Szegvárra. 3 év múlva én is követtem.

Rögtön megtaláltam itt a helyem, a hangot a kedves kartársakkal; a három ötödik osztályban magyart és oroszt tanítottam, saját osztályom is volt; olyan tanulókkal, mint Polyák Zsuzsa, Nánási Attila és Kádár Hajni.

A sors azonban közbeszólt, ikergyermekeink megszületése után 2 évig otthon voltam.

Sajnos Jenő 1990-ben meghalt; megözvegyülve a sok munka, törődés a gyerekekkel, átsegített a mély gyászon.

Kartársaim és az igazgatók is bíztak bennem, ’90 telén megválasztottak szakszervezeti titkárnak, és 15 évig képviseltem a tantestületet magasabb fórumokon, küzdöttem jogainkért, szerveztem ünnepeinket.

Szencziné Piroska, új igazgatóként jobban belelátott munkámba, egyik első tevékenysége volt, hogy miniszteri dicséretre terjesztett föl, amit meg is kaptam a következő tanévnyitón, Andrásfalvy Bertalan művelődési miniszter úr aláírásával.

Ez azonban nem tett elbizakodottá, továbbra is végeztem a rám bízott feladatokat: oktattam-neveltem iskolánk tanulóit, kirándultam velük, színdarabokat tanultunk be együtt, versenyekre vittem őket.

Az orosz nyelv megszűnte után csak magyart tanítottam teljes alázattal nyelvünk és irodalmunk iránt. Legnagyobb sikerem az volt, mikor Szász Ági és Purgel Vali egyszerre nyerték meg a területi döntőt irodalomból és nyelvtanból.

Az iskola boldoggá tett, mikor volt tanítványaim jöttek vissza hozzám hospitálni és gyakorló tanítani, mindent megosztottam velük, amit lehetett. Szívesen vállaltam minden olyan módszertani újítást, ami a tanulók érdekeit szolgálta; például a Zsolnay-módszer bevezetését két osztályban; és a képesség szerinti csoportbontás bölcsőjénél is ott voltam; tanulmányokkal igazolva azok hatékonyságát.

Az iskola 2001-ben Forray Máté nevét kapta meg, ez után alapították meg a tanároknak szóló Forray-díjat, melyet elsőként kaptam meg szeretett kartársaimtól.

Nyugdíjba vonulásomkor, 2005-ben nehezen váltam el az iskolától, a kollégáktól, hisz 25 év kötött ide.

A sors tréfája, hogy a 3-ból két menyem tanítványaim közül került ki, egyiknek osztályfőnöke voltam.

Itt tanult minden gyermekem, olyan alapokat kapva, hogy mindenütt, mindenkor megállják helyüket az életben. Anyaként is sikeresnek érzem magam.

Az eltelt 50 évben a 38 szolgálati év után belefér a 15 év nyugdíjas idő is, melyet gyermekeim, unokáim, barátaim körében és lelkes kertészként, környezetvédőként töltök, részt véve a falu életében.

Visszatekintve:

„Az élet szép, az élet jó, az élet minden.” 
(Légy jó mindhalálig – musical)

„és: nem köszönöm mindezt a magam erejének,
De köszönöm az Isten gazdag kegyelmének.”
(Arany: Toldi XII. ének)

mert:

„Akiket az Istenek szeretnek, pedagógussá teszik”
(Ókori görög mondás)

Orvosné Jaksa Mária

- Szegvár Online hirdetés -

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató