Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

A faszállító

896

(Arcok, emberek jellemek)

Összetalálkoztam idős szomszédommal. Tudtam, hogy néhány éve súlyos betegségben meghalt a felesége, azóta egyedül tengeti életét a társasházban.

– Jó napot főmérnök úr – üdvöltem a megszokott, neki kijáró, megtisztelő jelzővel.

– Magának is jó napot felügyelő úr – válaszolta barátságosan.

– Az egészség rendben? – kérdeztem.

– Akkor sem lesz jobb, ha panaszkodom. Nyolcvan felé közeledve „itt fáj, ott fáj,” nyolcvan felett: „már mindenütt fáj.” Már túl vagyok a nyolcvanon.

– Lehet ebben igazság főmérnök úr. Közel tíz év van köztünk, lassan én is abba az irányba nyomulok.

Kérdések, válaszok és utána megy mindenki a dolgára. Ha valami érdekes esemény történik, első dolgom otthon, hogy arról egy feljegyzést készítek. Érdekelnek az emberi sorsok, jellemek, emberek. Nem csak a harminc éve épült társasház falai öregszenek, a benne lakók felett is elszalad az idő. Sok idős lakó meghalt természetes halállal, vagy súlyos gyógyíthatatlan betegségben.

A véletlennek köszönhetően a mérnök úrral ismét összefutottunk a társasház előtt. A szokásos üdvözlés után váltottunk néhány szót. A főmérnökkel közel azonos korú Iluska közeledett felénk a másik lépcsőház felül. A történet óta 5 év telt el. Akkor még megvolt Iluska. A főmérnök úrral folytatott beszélgetésünket nagy érdeklődéssel, hallgatta:

– Főmérnök úr, látom bevásárolt a piacon, két teli kosárral érkezett haza.

– Szeretek a piacon vásárolni, már főzni is megtanultam. A mosógéppel még egy kis gondom van. Még a mai napra beütemezett takarítás hátra van.

– Főmérnök úr. Miért nem vesz fel egy takarítónőt, aki hetente egyszer-kétszer kitakarítana, rendet tenne a lakásban – kérdeztem.

– Ezen már túl vagyok. A közös képviselő ajánlott egy 30 év körüli hölgyet, aki állítólag rendszeresen vállal takarítást különböző házakban. Eljött hozzám, megállapodtunk. Mondtam neki, hogy másnap már elkezdheti nálam a takarítást, rendrakást. A fizetésben is megegyeztünk.

Ahogy ígérte, meg is jelent. Megmutattam hol találja a takarító eszközöket és ahhoz szükséges takarítószereket. Közöltem vele, hogy indulóban vagyok:

– Kimegyek, és a piacon bevásárolok. Amíg távol vagyok, addig takarítson ki és tegyen rendet a lakásban. Körülbelül két órahosszát voltam távol. A kulcsommal nyitottam ki az ajtót. A szoba ajtajában állva láttam, hogy a hölgy a francia ágy közepén ül, mini szoknyában, felém fordulva szét tett lábakkal, szexis bugyit villantva.

– Van valami kívánsága, főmérnök úr? – Ezt kérdezte, nos, nyomozó úr mit szól ehhez?

– Hirtelen nem is tudom. hogy mit szóljak. Inkább kérdezek: attól függ mi történt a jelenet után? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Várom a folytatást, ha már megtisztelt ezzel a hálószoba titokkal.

– Azt válaszoltam a hölgynek: már nincs igényem arra, amire a kérdése irányult. Így folytattam: kifizetem a munkáját és „a soha viszont nem látásra.” Hallott már ilyet a nyomozó úr? – kérdezte. Iluska szégyenlősen lesütötte a szemét, ahogy a szűz lányok tették ezt valaha.

– Hogyne hallottam volna, ha nem is pont ilyet, de hasonlót – válaszoltam.

Megpróbálom rövidre fogva elmesélni: Egyik kora hajnalban előállítottak a rendőrök parkolóból néhány éjszakai pillangót. A mellettünk álló Iluskára tekintettel fogalmaztam ilyen választékosan. Megloptak egy férfit, „akció” közben. Azon a reggelen hét óra körül mentem be a kapitányságra.

– Jó reggelt főnök – köszönt rám egyik nyomozó a folyosón.

– Maga a főnök? – kérdezte egyik előállított nő, aki szintén a folyosón várt a sorsára. Ha maga a főnök – mondta válaszra sem várva – akkor mondja meg a nyomozóinak, hogy nekem becsületes foglalkozásom van, én nem loptam meg soha, senkit, most sem, ezért engem engedjenek el.

– Ugye, a foglalkozására hivatkozott? Mi a foglalkozása? – kérdeztem.

– „Faszállító” vagyok – válaszolta.

– És hová szállítja a fát? – kérdeztem megjátszott naivitással…

– Érti azt maga, hogy mit mondtam – válaszolt kioktatóan.

Az Iluska kirobbanó, soha nem látott hahotával díjazta a „naivitásomat.” Ő is tudta, hogy mit kellett érteni a pillangó válaszán.

Ettől a naptól kezdve, ha nagy ritkán összetalálkoztunk az utcán mindig jókedvűen, mosolyogva üdvözölt. Elgondolkodtam azon: Szegény Iluska, ugyan mikor nevetett utoljára ilyen felszabadultan…

Ezt a posztot ide kattintva megtalálod a „Szegvári képek, szegvári emlékek” Facebook csoportban is.

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató