Az a megtiszteltetés ért, hogy a szegvári Fuszulyka Klub meghívott egy nosztalgia beszélgetésre. Nagy öröm volt számomra azért is, mert – „Petőfi Sándor után szabadon: – „Hej, azóta közel ötven esztendő telt el megrakodva búval és örömmel. Ötven esztendő, az idő, hogy eljárt. Cserebogár, sárga cserebogár.” Kalmár Pál nótaénekes sikeres nótája jutott eszembe: „Egyetlen egy boldog percért, mért kell annyit várni…”
Valóban, alig vártam a 2018 november 19-i Erzsébet napra szóló „Nosztalgia délutánt.”
A szegedi Mozgássérültek Alternatív Egyesületének „kulturális csoportjának” tagja vagyok. Van köztünk utcai zenész, tanár, író, költő, jogász, történész, volt ápolónő. Sok érdekes témával készülünk a hetenként keddi napokon megtartott kétórás elfoglaltságra.
Vighné Magdikával a Fuszulyka Nyugdíjas Klub vezetővel megbeszéltem telefonon:
– Több kedves, humoros emlékeket őrzök a szegvári emberekről. Szegvárhoz kötődő közismert, vagy kevésbé ismert emberekhez kapcsolódó történetekre gondoltam. Csak azt tudom ígérni, hogy nem bántok meg senkit, és azt, hogy nem fognak unatkozni, csalódni azok, akik megtisztelnek jelenlétükkel.
– Én meg azt gondoltam ki – mondta Magdika, – titokban tartom, hogy ki lesz a meglepetés vendég. Kíváncsi vagyok, hányan emlékeznek önre?
– Előbb nosztalgiázunk, majd egy félórás zenés műsorral is készültünk. Van köztünk egy utcai zenész, klarinéttal, viszünk távirányítós hangszórót. Egy autóval négyen vagy öten megyünk. Számítok az arany hangú Bazsa Mári Népdalkör „lányaira is”, akik biztosan feldobják a hangulatot.
Eljött a nap, amit annyira vártam. Bemutattam a velem érkezőket.
– Köszönöm, hogy ilyen sokan megtiszteltetek azzal, hogy eljöttetek a nosztalgia délutánra. Többnyire egy ívásúak vagyunk. Na, jó, azt gondolom, én a vagyok a rangidős köztetek, ezért kérem, tegeződjünk, így könnyebb lesz a kommunikáció köztünk.
Ha jóval fiatalabbak is ülnek itt, most, akkor azért, mert a „csendőr pertut” nem tudtam soha elfogadni. Magdika sem, én sem árultam el a nevemet. Nem akartam udvariatlan lenni, Így beszéltük meg Magdikával. Kerekes Mátyás videózott, mint megtudtam Ő Szegvár egyik krónikása. Röviden:
Szegváron laktunk, úgy 1967 őszétől, költöztünk Szegvárra. Volt egy kislányunk, Anita, akkor bölcsődés, majd óvodás, és csoporttársa volt Jaksa tanító bácsi unokájának, Edmondnak. Egyetemi, szerelmi házasságból született Elmond, aki felnőttként, pénzügyi vonalon nagy karriert futott be.
A Szentesi úton laktunk Dr. Holecska család közelében, három évig, Zsuzsika a feleségem, az illatszerboltban dolgozott. Nos, ki vagyok én?
– Laci rendőr! – kiabálták többen is.
– Telitalálat, gratulálok.
Nagy összekacsintás közepette ragyogtak az arcok, valószínű jól tippeltek. Szemmel láthatóan többen is felismertek ötven év után is, ami nagy öröm volt számomra. Egyik hölgy:
– Én mindjárt megismertem, arra is emlékszem, hogy megbuktatta a lányomat KRESZ-ből.
– Jaj, nekem. Arany szívem, közel ötven évig hordtad a szíved mélyén ezt az emléket? Biztosan segédmotoros tanfolyamra járt a kislányod. Most, hogy kimondtad, kérlek, szabadulj meg ettől az emléktől, azonnal. Nem emlékszem erre, pedig nekem biztosan jobban fájt, mint neki.
Nagy hahotát váltott ki a köztünk elhangzott dialógus.
– Egyébként megérdemelte, én mondtam neki, hogy tanulja a KRESZ-t.
Ezután elszabadultak az emlékek: Kőrösi Lajos, Bottyán Sanyi bácsi, dr. Hérány ügyvéd, Anita és Edmund, Pista bácsi az éjjeliőr, Pali bácsi, Nóbik Pisti (Ma már Pista bácsi, Nyugdíjba ment a vasutas. Az időutazás után szólt a zene, a Bazsa Mári Népdalkör tagjai feldobták a hangulatot. Befejezésként együtt mulattunk, táncoltunk.
A kétórás program végén a jelen lévő két Erzsébetet köszöntöttem a velem együtt érkezett társaim nevében is egy – egy szál rózsával névnapjukon. Magdikának és a szervezésben részt vevő Ráczné Marikának is egy – egy szál fehér rózsával köszöntük meg, hogy ott lehetünk ezen a jó hangulati Nosztalgia délutánon.
