A vasutasokról legalább annyi vicc kering a közbeszédben, mint a rendőrökről. A vasutas vicces történeteinek is vannak valóságtartalmuk.
Ezek közül leírok egyet ízelítőnek, ami csatlakozik a szegvári emlékekhez. Nosztalgiázzunk együtt.
Egy vasutas dolgozót búcsúztatott az állomásfők Krauzel Gyuszi bácsi (remélem, jól írtam le a nevét) Szegváron, nyugdíjba vonult egy vasutas. Dicsérte a
nyugállományba vonuló férfi pontos, precíz, 40 éven át a vasútnál eltöltött, lelkiismeretes munkáját.
– „… Boldog, örömteli nyugdíjas éveket kívánok neked, nyugdíjba vonuló kedves volt munkatárásunk, hozzá jó egészséget, nyugodt, békés életet, a magam és a még az aktívan dolgozó munkatársaid nevében is.” – fejezte be az állomásfőnök a nyugdíjassá vált búcsúztatását.
Ekkor az ünnepelt szót kért.
– Köszönöm a szép búcsú beszédet az állomásfőnök úrnak. „Én nem tudok olyan szépen fogalmazni, nem tudom megformálni a mondandómat, mint a kedves főnököm. Csak annyit mondok, jó volt köztetek, veletek dolgozni.Egy kérdésem azért lenne, amit, – 40 éven át senkitől sem mertem megkérdezni. Most, hogy már nyugdíjas vagyok, tisztelettel szeretném feltenni azt a bizonyos kérdést:”
– Kérdezzél nyugodtan – biztatta az állomásfőnök.
„Főnök úr. hogy is fejezzem ki magam? Szóval, negyven éven át kopogtattam a vagonok kerekeit és a síneket kalapáccsal ütögettem. Legyen szíves már megmondani, ezt miért kellett csinálnom, ennek mi volt a célja, vagy az értelme? Ezt nekem, eddig soha nem mondta meg senki. Megkérdezni, viszont szégyelltem”.
Az állomásfőnök feltalálta magát:
– Látod, öreg barátom, ezért szerettünk téged, mert olyan kedvesen vicces vagy, még most is, amikor nyugdíjba készülsz. Tartson meg a Jóisten, még sokáig, hogy mindig ilyen humoros maradj világ életedben.
Azt már nem merte megmondani állomásfőnök, hogy kérdése őszinte volt, nem viccből kérdezte meg.
