Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Az alma tolvaj

1 397

Szegvári emlékek

A kapitányság vezetőjének és a megyei személyzeti osztályon bemutattam az érettségiről szóló oklevelemet, ezzel nagy meglepetést okoztam.


1968 kora őszén, Szegváron üresedett egy rendőrségi körzeti megbízott állás, ide helyeztek engem Vásárhelyről.

A szolgálati lakást kapunk, Szegvár főutcáján a Szentesi utca 18. szám alatt. Úgy tudom, a valamikori nagyközségi magánházat bérbe adták a kapitányságnak. Részben rendőrlakások kialakítása céljából, de az ingatlanban volt a körzeti rendőri iroda is. De ebben az épületben utcára nyíló ablakokkal egyszoba-konyhás, spájzos, fürdőszobás lakásba költöztem családommal, míg a másik lakás kétszoba-konyhás, spájzos komfortos lakásban lakott a Szabó család.

Az első munkanapon szereztem arról tudomást, hogy Szabó Pál rendőr törzsőrmester összeférhetetlen magatartása miatt, Bartha Pista bácsi, lemondott a körzeti megbízotti beosztásáról, ki is költözött a kétszobás szolgálati lakásból, amelyet Szabó rendőr – rá jellemző módon,- azonnal el is foglalt minden kiutalási procedúra nélkül. Nekünk az egyszobás komfort nélküli lakás maradt. Ennek is ürültünk. Albérletekben edződtünk Hódmezővásárhelyen. Szerencséseknek éreztük magunkat, hogy végre hozzájutottunk egy komfortos lakáshoz. A ház másik felén lakott Dr. Holecska János körzeti orvos és családja, de ott volt a háziorvos rendelője is.

Tehát, egy fiatal tapasztalatlan rendőr került személyemben egy nagy tapasztalatokkal rendelkező ember helyére, hogy védje a község közrendjét. Ez nekem, akkor nagy „falatnak tűnt”. Huszonnyolc éves voltam, feleségem 21, Anita lányunk 3 éves, kiscsoportos óvodás.

Kinevezésemkor kaptam a szovjet gyártmányú 125 köbcentis szolgálati motorkerékpárt, amit én „kirgiz-kecskének” neveztem el. Ezzel a motorral száraz időben, – tavasztól késő őszig – be tudtam száguldani a tanyavilágot. Jó kapcsolatot építettem ki a tanyasi emberekkel, akiktől sokat tanultam. Megismertem a paraszti élet, a paraszt emberek sorsát, gondjait, gondolatait. Az első ügy, amiben intézkednem kellett:

Egyik bácsika, (a nevét szándékosan nem írom le) 60 év körüli – elpanaszolta, hogy a késő esti órákban, egy holdfényes éjszakán, amikor már a mamával „bekuckóztak” megkopasztották az egyik almafáját, szinte nem is maradt rajta alma. Az egylovas kocsi nyomon elment az elkövető tanyájáig, de nem mert bemenni, mert egy városi ember lakott, aki – hallomásból tudja – azért vette ki a tanyát bérbe, hogy a nyarat az ősz beálltáig, a családdal itt töltsék el. Terveik szerint télire vissza mennek a városi házukba.  Aki meglop egy szegény ember, attól bármi kitelik. Ebben a kibérelt tanyában egy ló és egy kocsi is volt. Vállalták a ló gondozását bérleti díj fejében és a tanya rendben tartását is. Így beszélik a jól értesültek a tanyavilágban – közölte velem a bácsika.

– Fiatal barátom, – már meg ne sértődjön, hogy így szólítom. Ha valaki menetközben megkívánja az almát, levesz a fáról 2-3 almát, ez nem lopás. Még akkor sem szólok rá, ha látom. Egészségére. De egy fél kocsiderékkal, ez már több a soknál…

– Ugye arról a nyárfás tanyáról beszél, amely ezen a dűlő úton van kb. egy kilométerre?

– Igen, ott lakik – válaszolta.

– Tehet feljelentést. Ha az ötezer forintot az alma értéke nem haladja meg, akkor csak szabálysértés. Ha ezt az összeget meghaladja: bűncselekmény.

– Nem teszek feljelentést, jobb a békesség. Azért mondtam el, ha más is panaszkodna, legalább tudni fogja hová kell menni…

– Rendben van. Valamit kitalálok. Ha minden igaz, ki fogja fizetni az alma árát „önként”. Ezt követően elköszöntem, azzal, hogy ha erre járok, néhány percre ismét meglátogatom.

Volt a kapitányságon egy kutyás rendőr, aki a nyugdíjkorhatár elérésével nyugdíjba vonult. Kollégák voltunk, talán azt is mondhatom, hogy a személyes szimpátia alapján barátság is kialakult köztünk.

Kutyavezető volt a rendőrségen. Több nyomkövető versenyt megnyert a kutyájával. Amikor nyugállományba vonult, akkor azt kérte, hogy „ezt az öreg harcost, aki a legjobb barátom volt huszonöt éven át”, és most „selejtezésre” vár, szeretném haza vinni magammal.

A nyomkövető kutya együtt megöregedett vele. Tervezve volt a lecserélése egy fiatalabbra, kérésére megkapta a kutyát, és együtt vonultak nyugállományba.

Nos, felkerestem az idős barátomat.

A kapuban az „nyugdíjas eb” fogadott, jelezte a gazdájának, hogy vendég érkezett. Megszagolt, tudta, hogy volt munkatársa vagyok, ezért meg sem ugatott.

– Látom, mindketten jól vagytok – mondtam az elém siető házigazdának.

– Mi járatban vagy, van valami gondod, amit meg akarsz velem osztani? – kérdezte – vagy csak tiszteletbeli látogatás?

– Mindkettő – válaszoltam.

Hellyel kínált. Elmeséltem neki a paraszt bácsi történetét az alma tolvajjal. Meg kellene leckéztetni ezt az állítólagos nagypénzű, nagyképű „tanyagondnokot”, aki az öreg almafáját megdézsmálta. Nem kar feljelentést tenni az idős bácsi, tehát semmi hivatalos tennivalóra nincs szükség.

– Figyelj csak ide. Már lassan egy éve, hogy a kutya nem nyomoz… én sem… gondolkodott hangosan. Biztos, hogy benne van az ösztön, és a tudás, de nem biztos, hogy egy kilométeren át tudná követni a nyomot. Egyébként tudod, hogy már nyugdíjas vagyok, hivatalos személynek nem adhatom ki magam.

– Nem is kell. Én viszont hivatalos személy vagyok. Igaz, ez a lopós ürge engem nem ismer, én sem őt. Ha panaszt tesz, akkor beindítjuk a lopás ügyben az eljárást, ha „elszakad nála a gatyamadzag”, akkor azt fogom neki mondani, hogy a lopás hivatalból üldözendő, ami igaz is, tehát a sértettnek nem kell feljelentést tennie, hogy az eljárás ellene meginduljon.

– Ha mégis beégünk a kutyával?

– Nem égünk be, mert a gépkocsidban lesz a kutya. A tanya bejárat előtt a kutyát kitesszük. Megszagoltatod a ló patájának a nyomát és annyit mondasz neki:”keresd.” A kutya elindul… a többit a véletlenre bízzuk. Oké?

– Rendben, ebből valóban nem lehet bajunk – válaszolta.

Amikor oda értünk, a tanya bejáró nagykapuja nyitva volt. A bérlő éppen a teraszon reggelizett. A kutyavezető megszagoltatta a ló nyomát és arccal a tanya felé irányítva, annyit mondott: „keresd!”

A nyugdíjas nyomkövető kutya úgy megindult a terasz irányába, hogy alig lehetett a pórásszal fékezni, valósággal futó lépésben tartottunk vele. Gondolom, hogy ezt látva, megakadt a férfi torkán a falat, mert megrettenve kiáltotta:

– Fogják meg a kutyát! Az alma a padláson van…

– Megmutattam a rendőri igazolványomat. Szégyellje magát. Egy szegény paraszt embert lopott meg, aki mellette még jószívű is, mert nem akar ön ellen feljelentést tenni. Menjen el hozzá. Kérjen bocsánatot, ajánlja fel, hogy visszahozza az almát, vagy kifizeti az árát. Ha ezt megteszi, megússza a dolgot, nem indul eljárás ön ellen.

– Már megyek is hozzá. Ahogy önök elmennek, azonnal indulok. Megteszem, amit mondott. Valóban szégyellem magamat- mondta bűnbánóan. Megtérítem az okozott kárt.

– Na, várjunk csak, előbb megnézzük az almát, amit el méltóztatott lopni.

– Rendben. Arra számítson, hogy ellenőrizni fogom, hogy megtette-e, amit most önként vállalt. Vagyis, megtéríti az okozott kárát a bácsinak.

Hát, így kezdődött…

Ezt a posztot ide kattintva megtalálod a „Szegvári képek, szegvári emlékek” Facebook csoportban is.

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató