A gyerekek nagy örömére Szegvárra is ellátogatott a Mikulás. Mivel hó nem esett, nem a rénszarvasok húzta fogatjával jött el, hanem egy kék Zastavával járta Szegvár utcáit.
A jó gyerekek édességekkel teli Mikuláscsomagot, a rossz gyerekek pedig virgácsot kaptak. Pár felnőtt is kapott Mikuláscsomagot. Elsősorban azok, akik rossz helyen parkoltak.
Mikulás bácsi a kezdet kezdetén
Amikor még Szent Miklós volt. Az általunk jól ismert kedves öregúrnak talán az az egyik legszebb legendája, amelyben egy idős paraszt házaspárt ajándékoz meg. Már nagyon idősek voltak, és csak egy valami szomorította őket, „nem adott nekik az Isten gyereket”. Dolgoztak, de a munkát hiábavalónak érezték, nem volt, aki a parasztemberrel kiment volna a földekre, hogy segítsen neki, nem volt, aki játszadozásával fölverte volna az udvar csendjét, vagy a frissen megsütött kenyér buckáját kérte volna.
Az asszony, ha kezébe akadt valamely kisgyermek apró ruhácskája – mert néha jószívűségből besegített a szomszédasszonyoknak – sírásra fakadt és mind a ketten nagy szomorúságban éltek, nagy bánatukban nem tudták, kihez forduljanak.
Elhatározták, hogy Miklós Püspökhöz fognak imádkozni, merthogy sokaknak segített már, hátha segít nekik is. Mind a ketten fogadkoztak, ha az Ég gyermekkel ajándékozza meg őket, nem fognak elfeledkezni az illő tiszteletről, és még erejükön felül, készítettnek egy csodakelyhet is, amely színaranyból van.
Miklós Püspök odafent ugyancsak jól végezhette dolgát, mert az ő közbenjárására az Isten megajándékozta a házaspárt egy nagyon eleven, csodaszép fiúcskával. Be is költözött az élet a házba, nem volt olyan pocsolya, amin a kisfiú át ne gázolt volna, sok gondot, de még több örömet és fényt adott a háznak.
A házaspár úgy gondolta, már jócskán eljött az ideje a kehely készíttetésének, ezért elment az ötvös mesterhez, és egy borjú árán készíttetett egyet, amely ugyan nem volt aranyból, csak rézből, de csakolyan szépen fénylett, mintha aranyból lett volna. El is határozták, hogy a kisfiúval és kehellyel egyetemben elindulnak Mírába, ahol Miklós Püspök temploma volt. Az út közben veszélyes gázlókon kellett átkelniük és keskeny hegyszorosokon, és egy alkalommal zajló folyó mellett is.
Egy helyen tanyát vertek, hogy egyenek és pihenjenek egy kicsit, de a vizük elfogyott. De a város már nem volt messze. Nagyon megszomjazott a kisfiú, és lekéredzkedett a víz mellé, hogy ihasson, mert nagyon tiszta vizű volt. Apja nagyon aggódott miatta, de végül csak megengedte neki. A kisfiú megcsúszott és a part meredek szegélyére belecsúszott a folyóba, és magával ragadták a habok. Az apja azelőtt azzal foglalatoskodott, összerakja batyuikat, hogy folytatni tudják az utat. Nemsokára fölfigyelt arra, hogy egyetlen fiacskája csak nem vissza.
Ő is odament a folyópartra, és meglátta azt a helyet, és annak nyomát, ahogy fiacskája a mederbe csúszott. Hogy is írhatnák le a fájdalmát az apának, aki elvesztette egyetlen fiacskáját…? Megsiratta, és elment a templomba úgyis, és amikor lerakta a kelyhet az Úr oltára elé, azt mondta: „Ó Isten, miért könyörögtem annyit Hozzád? Amit elkezdtem, azt befejezem, amit ígértem, azt beteljesítem. De ez a kehely itt, amelyet akkora örömmel és hálával készítettem, már csak a fájdalom kelyhe.”
A kehely, mintha egy kéz meglökte volna, legurult az oltárról. Az öreg paraszt magába roskadva imádkozott tovább: „Ó, Uram, hát nem kell Neked a kehely, mert nem annyira szép, mint amilyennek ígértem?” A csendet futó léptek törték meg, és egy kéz megérintette a vállát. A fia volt. Az édesapa dadogott csak: „Vajon elment-e az eszem? De ha el is a ment… Ez a legszebb perc az életemben, jaj, Uram, Énistenem!” Közben a fiú elmesélte, mi történt vele: „Beleestem a vízbe és a gyors sodrás magával ragadt. Aztán többre nem emlékszem, úgy éreztem, valaki tart, fölemel, majd letesz a szilárd talajra, mintha az lett volna, akihez épp indultunk, szent Miklós. Olyan volt, mintha Ő biztatott és segített volna. Én csak azt vettem észre, hogy messze attól a helytől, ahol becsúsztam, a parton fekszem. Fölálltam és elindultam hozzád, de nem találtalak. Mégsem estem kétségbe, mert tudtam, hogy ide tartasz és utánad indultam.”
A paraszt megköszönte Istennek és Szent Miklósnak, hogy a fia előkerült, és megfogadta, hogy elkészítteti azt a kelyhet, amelyet fogadalmában ígért s csakugyan így is tett: olyan lett hajszálra, mint amilyenből a királyok isznak.
A fotókat Farkas Tibor készítette!
