Felejthetetlen élményekben volt részünk 2006. szeptember 27-től október 1-ig, egy fárasztó, de gyönyörű körúton Itáliában.
27-én 17 órakor indultunk el 14-en falunkból, majd Nagykőrösön és Budapesten csatlakoztak még hozzánk 26-an. Hazánkat éjfél után hagytuk el Rédicsnél, majd hajnalban átléptük az olasz határt is.
Első igazi élményünket Triesztben éltük át: megláttuk az Adriát! A végtelen tenger látványa, a városi séta, majd a Miramare-kastély: a csodálatos park, a függőkertek, babérfák, pálmák… mindenkit lenyűgöztek, de mennünk kellett szálláshelyünkre, Bibione-ba. Gyorsan elfoglaltuk a minden igényt kielégítő apartmanjainkat és mivel az időnk ragyogó szép volt igyekeztünk a vízbe, napoztunk, miénk volt az egész part estig.
29-én reggel kipihenten keltünk útra, mely éjjel 11 órakor ért véget, de megérte, mert nagyon sok mindent láttunk.
Először Padovába, a jogászok Mekkájába vitt utunk. A csodálatos szoborpark után megnéztük az egyetemet, a Bazilikában láttuk Páduai Szent Antal ereklyéit, tanúi voltunk még az ifjú rendőrök esküjének, sőt az utóvizsgás egyetemisták tréfás próbatételének is, de innen is tovább kellett mennünk, mert várt a Garda-tó és Verona.
Sirmione-ban egy földnyelven fekvő helyen álltunk meg. Az idegenvezetőnk alapos ismertetőiből útközben rengeteg információhoz juthattunk, így meg sem lepődtünk a tengernek látszó (370 km2) tó látványától. A bátrabbak még a tó forrásának a közelébe is elmerészkedtek, de sokan a Scagligeri várban és környékén gyönyörködtek.
A késő délutáni órákban már Veronában – híres szerelmesek: Rómeó és Júlia városában – jártunk. Itt láthattuk a világ 3. legnagyobb arénáját – ami ma színház – a koronás madonnát, a zsidónegyedet, a Szkaricselliek szarkofágját, „élő szobrokat”, Júlia házát az erkéllyel és szobrát, sőt még a hagyománynak is eleget tettünk.
Ránk sötétedett mire Rómeó házához értünk, és mire mindannyian együtt voltunk már indulnunk is kellett „haza”, azaz Bibione-ba.
Ránk fért a pihenés, mert másnap már buszba pakolt csomagjainkkal együtt Velence volt az úti célunk.
Az odavezető út sem volt élményektől mentes. Rengeteg kis sziget van errefelé (168) és a 132 lakott sziget közül a három legnagyobb: Burano, Murano, Torcsello, melyből az első kettőt meg is látogattuk.
Burano szigete a csipkekészítés hazája, amelyről meg is győződtünk, de láttunk itt esküvőt, „különleges értesítőt” a gyermekszületésről, működtek a fényképezőgépek, hogy megörökítsék a látványt…
S indulás tovább: Murano-ba az üveggyártás hazájába, ahol családi vállalkozásokban kézi erővel készítik a szebbnél-szebb üvegtárgyakat. A szemünk láttára 3 és fél perc alatt készült el egy csodálatos „színjátszós” üvegváza, majd egy másik mester keze alatt egy ágaskodó ló szobra.
Mindkét szigetnek 8-10 család őslakója volt, ma 5-7000 lakosuk van. Sok időt el tudtunk volna még tölteni, lett volna miben gyönyörködnünk, de a kora délutáni órákban Velencében várt az új látnivaló bennünket.
Partralépésünk első percétől az utolsóig hatalmas tömegen kellett „átverekednünk” magunkat, pedig az utószezon utolsó, de gyönyörű napfényes idején jártunk ott. Sok tévés felvételről már láthattuk Velence csodáit, de így „élőben’, azért még is más volt. Sétánk a Szent Márk térre, a sóhajok hídjának, majd a Doge Palotának a látványa, a Harangtorony … lenyűgöző. Felmentünk a Szent Márk Bazilika körfolyosójára (44 lépcsőn), ahonnan beláthattuk az egész teret és környékét. A téren megetettük a csodálatosan szelíd galambokat, pihentünk, gyönyörködtünk, majd irány a Rialtó-híd, a Canal Grande.
Új élmény: gondoláztunk! A rengeteg szűkutcácskáin keresztül, ahol a víz a küszöbig ér… Vajon meddig marad meg ilyennek Velence?
Élményekkel, érzésekkel eltelve, de búcsút kellett vennünk. Utunk végéhez értünk, várt a busz – irány haza!
Másnap – október 1-én -, több mint 10 órás utazás után léptünk újra kis hazánk földjére: fáradtan, de boldogan, hogy itthon lehetünk. Élményekben gazdag út áll mögöttünk. Örülünk, hogy ha idős korban is, de részesei lehettünk ennek a felejthetetlen útnak.A résztvevők egyike: Vighné Klári
