Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Milyen érzés pedagógusnak lenni?

2 538

Több, mint 34 év távlatából egyre többet gondolok arra, miért is szeretek, szerettem én annyira pedagógus, azon belül is tanító néni lenni. Visszagondolva az én iskolás éveimre, már az alsó tagozatban is minden olyan kérdésre, hogy „Mi szeretnél lenni?” gondolkodás nélkül válaszoltam, hogy tanító néni. 
Nagy családban nőttem fel, öt testvérem közül három kisebb volt mint én. Őket tanítgattam, s nagyon boldog voltam, ha megértették, amit magyarázok, ha megtanultak tőlem írni, olvasni. Egyre biztosabb voltam benne, hogy felnőttként is ezt szeretném csinálni.
Érettségi után jelentkeztem a Szegedi Tanárképző Főiskola testnevelés-földrajz szakára, de helyhiány miatt elutasítottak. Akkor képesítés nélküli tanító lettem egy tanyai iskolában. Ott már „igazi tanítványaim” voltak a mindenre kíváncsi tanyai gyerekek, akik csüngtek a tanító néni szaván, és mohón szívták a tudást magukba. Én most is ilyen gyerekeket kívánok a kollégáimnak és magamnak is, mert ha a gyereket érdekli, amit mondok, akkor minden szó termékeny talajra hull. Ha a gyerekérdeklődő, úgy szívja magába a tudást, mint szomjas föld az esőt. Tudom, tapasztalom, hogy most egyre nehezebb a gyerekek figyelmét felkelteni, hiszen a médiákból annyi információ árad feléjük, hogy a tanári magyarázat már nem köti le őket. De ha a tanár hiteles, be tudja őket vonni a munkába, ha biztatja, ösztönzi őket, ha megtalálja a lelkükhöz vezető utat, akkor nagyon eredményes tud lenni. „Csak akkor kerülhet közel a gyerekekhez és az ifjúsághoz a pedagógus, ha a várt bizalom fejében emberi magamagát is megláttatja velük, s a tanár-tanítvány viszonyon túl legbelsőbb gondolatait, érzéseit is feltárja a reábízottak előtt s úgy könnyíti meg nekik, hogy kinyúljanak segítségre kész keze felé” – írja Jausz Béla, akivel ebben nagyon egyetértek. 
Egy osztályban sokféle gyerek előfordul: vannak nagyon értelmesek, akiknek csak az első lépéseket kell megmutatni, a többire már maguk rájönnek. Aztán akadnak olyanok is, akikben a tizedik magyarázat, a sokadik gyakorló óra után is alig marad meg valami. Én a gyerek fejlődését mindig önmagához viszonyítottam, hiszen meglehet, hogy egy gyengébb képességű tanuló a rosszabb eredményt ugyanannyi munkával érte el, mint a jobbik a jelest.
Én szeretném kitenni minden iskola falára azt a mondatot tartalmazó táblát, amit nemrégiben egy tapasztalt kollégámtól hallottam, s amivel nagyon egyetértek: „Ebben az iskolában minden gyerek valaki” – mondta. S ez így igaz. Minden gyerekben vannak értékek, csak fel kell fedezni, meg kell keresni a hozzá vezető utat, a bizalmába kell férkőzi, s akkor ő is hasznos tagja lehet ennek az országnak. 
Örülők annak, hogy abban az iskolában, ahol most tanítok, mindenki ezt vallja, mert nevelni csak együtt lehet. Ha mi annyi felé húzzuk a szekeret, ahányan vagyunk, annak a gyerek látja a kárát. Már nem is tudnám összeszámlálni, hány tanítványom volt a közel 40 éves tanítói pályafutásom alatt, de én az egyszerű kétkezi munkásra is olyan büszke voltam, mint arra, aki diplomával a zsebében keresett meg. És nem azért, mert egyik vagy másik többet, vagy kevesebbet ér, hanem azért, mert mindkettő megtalálta a számítását, és boldog volt az életben.
Sose felejtem el azt a fiút, aki 16 éves korára csak a nevét tudta leírni, de talált egy jó állást magának, ahol nehéz fizikai munkával ugyan, de jól keresett, és családot alapított. És arra is nagyon büszke vagyok, aki két három diplomával a zsebében messziről köszön, és sokszor eljön egy kis beszélgetésre, élménybeszámolóra, s akitől-nem szégyellem bevallani – már én is tanulhatok. Legjobb érzés pedig az, amikor a volt tanítványaim jönnek közénk tanítani. 
Fontosnak tartottam és tartom ma is a szülőkkel való együttműködést, hiszen közös érdek vezet bennünket. Nem ellenségek, hanem szövetségesek vagyunk. 
Amíg osztályfőnök voltam, sokat látogattam meg a gyerekeket otthon, szerettem megtudni, honnan jöttek, kik segítik őket a tanulásban. Otthon a szülőkkel is jobban szót lehet érteni, könnyebb megértetni velük, hogy akkor is jót akarunk, ha esetleg a gyerekről a rosszat is elmondjuk, mert a rossz tulajdonságokat nyesegetni kell, a jót meg erősíteni.
Az eltelt évek alatt igyekeztem következetes lenni mind a számonkérésben, mind a dicséretben. Hiszem, hogy egy egy idejében elhangzott jó szó, tekintet, összenézés, simogatás legalább annyit ér, mint az ötös, vagy a piros pont. Fontos a tanítványainknál elérni, hogy ne a jó osztályzatért hajtsanak, hanem az ismeretek megszerzéséért. 
Sajnos, a tudás értékét nem érzik a mai gyerekek, s talán a felnőttek sem igazán, és a mai társadalom sem ezt fizeti meg. A pedagógus viszont nem veszítheti el az optimizmusát, neki hinni kell őszintén abban, hogy ez az igazi érték, s akkor ez a hite a tanítványaira is ráragad.
A mai változó világban a tanítónak, tanárnak folyton képeznie kell magát, hiszen tekintélyt a tudásával szerezhet, és nem hatalmi szóval. Fontos, hogy szakmai tudása kiváló legyen, de ne éljen vissza sem ezzel, sem a hatalmával. Készüljön fel minden órájára még akkor is, ha már századszor tanítja ugyanazt az anyagot. Soha nem szabad elfelejteni, hogy az a gyerek azt először, s talán utoljára hallja. 
Pályakezdőként én megtanultam, hogy vázlat nélkül nem szabad az 
órára bemenni. Még most sem megyek be anélkül, de ugyanazt a vázlatot sem használtam még kétszer egymás után. Változnak a követelmények, változnak a gyerekek, mi sem maradhatunk változatlanok. Ha a lábunk megnő, nem tudjuk ugyanazt a cipőt felhúzni, hogyan tudnánk hát ugyanazzal a módszerrel a mai gyerekeket tanítani, mint a 10-20 évvel ezelőttieket? A mostaniakhoz még több türelem kell, mint valaha. A szülők dolgoznak, keveset beszélgetnek velük, mert kevés a szabad idejük. A minőségi idővel azért ezt pótolni lehet. Hogy ez mit jelent? Néha szakítsunk arra időt, hogy elmegyünk a gyerekeinkkel együtt valahová, vagy tényleg figyeljünk arra a rövid fél órára a gyerekre, nemcsak úgy, hogy mosogatok, vagy tv-t nézek közben. Valóban lássa a gyerek azt, hogy a szüleinek most csak ő a fontos.
Sok olyan tulajdonságot felsoroltam, amivel egy pedagógusnak szerintem rendelkeznie kell, de arra még nem válaszoltam, hogy miért szerettem meg ezt a pályát, amire kora gyermekkorom óta készültem, és amit azóta sem bántam meg. A válasz rövid és egyszerű: A gyerekek miatt szeretek tanítani. Nincs annál nagyobb öröm, mint amikor az iskolakapun belépő, írni-olvasni nem tudó kis óvodások egy év után büszkén olvassák a mesét a szüleiknek, levelet írnak a nagymamának, vagy kiszámolják, mennyit kell fizetni a boltban. Sokszor előfordult, hogy valami csalódás, bánat ért, hazafelé kerékpározva nem néztem se jobbra, se balra. Aztán egy vidám csilingelő gyerekhang rám köszönt, tulajdonosa messziről integetett, és már el is szállt a gond, rá már csak mosolyogni lehetett. Egy ilyen többet ér száz szál virágnál, ezt pénzzel nem lehet megfizetni, ezt ki kell érdemelni. És ezt meg kell becsülni, és ezért a szeretetért hálásnak kell lenni. 
Én köszönöm a tanítványaimnak azt a sok-sok szeretetet, amit tőlük kaptam, s remélem ők is sokat tanultak tőlem az elmúlt évek során.

- Szegvár Online hirdetés -

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató