Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Szemelvények az elszármazott szegváriak leveleiből

0 249

Kérjük vedd figyelembe, hogy ez a bejegyzés már több mint egy évvel ezelőtt jelent meg.


A meghívást köszönöm. Nagyon szívesen, örömmel megyek Szegvárra.
András fiunk is sok szeretettel beszél a szegvári élményeiről. Az általános iskola 4. osztályát, a tanév néhány hónapját töltötte ott. (Akkor én kórházban voltam.) Később gépészmérnöki vizsgái után dolgozott Szegváron. Tisztelettel és szeretettel emlegeti Tóth Lászlót és csapatát.
András 1987-ben ferences szerzetes lett. A Pázmány Péter Egyetem hat éve után Rómába került négy és fél évre jogot tanulni. 2001-ben tért haza. Jogot tanít Pesten. 
Az Interneten figyeli a szegvári híreket. Annakidején követte a képviselők választási híreit, gratulált Kovács Béla választási eredményéhez. A Szegvári Napló olvasása sok örömet jelent. Köszönöm az Ön fáradságát, munkájukat. Dr. Szeri Ilike írása az ifjúságnak is kincset ér.
Tisztelettel, köszönettel: Oroszné Kirschner Erzsébet Csanytelek

Nagyon örülök a meghívásnak, gratulálok a jó ötlet életben maradásához – részt kívánok venni a találkozón. Ennek fő oka a kedves levél, melyet nem tudok meghatódottság nélkül ismételten átolvasni. Köszönöm!
Üdvözlettel: Flachner Istvánné Purgel Mária Tápiószecső

A meghívásukat köszönettel vettük és eleget is teszünk. Minden programon részt szeretnénk venni. Első alkalommal veszünk részt. Berezvai Lászlóné Gila Mária vagyok. 1961-ben mentem férjhez Szentesre, azóta is itt lakom. Van két gyermekem, öt csodálatos unokám. Aminek nagyon örülök, hogy az egyik fiam, László, Szegváron telepedett le. Többször is haza látogatok. Nyugdíjas vagyok, két éve özvegy.
Tisztelettel: Berezvainé Szentes

Először is hadd köszönjem meg a Szegvárról elszármazottak találkozójára küldött meghívót, nagyon jól esett nekem és férjemnek, hogy gondoltak ránk is. 
Természetesen szülőfaluját – bárhová is vetődjön az ember élete során – sohasem felejti el. Mi sem felejthetjük el soha sem a Kurcát, a Kontrát, a kendergyárat, a szélmalmot, a határban elhaló harangszót, valamint a sok rokont, ismerőst.
Sajnos egészségi állapotunk már nem a régi, nem úgy engedelmeskednek a lábak és a kezek, ahogyan mi azt szeretnénk, ezért most nem vállalkozhatunk erre az útra, bár jó lenne újra látni a kis falunkat, végigsétálni a jól ismert Templom-, Rozmaring vagy akár a Kórógy utcákon és látni a rokonokat.
Bár az 1950-es évek elején költöztünk el Szegvárról Nyíregyházára, a községgel a kapcsolatunk nem szakadt meg, hiszen továbbra is ott éltek szüleink, testvéreink, rokonaink. S ha mi mostanában kevesebbet is utazunk szülőfalunkban, gyermekeink személyesen is tartják a kapcsolatot a szegvári unokatestvérekkel.
A távolság ellenére pontos információink vannak a település jelenlegi életével kapcsolatban is, ugyanis sógornőm Dr. Agócs Lászlóné rendszeresen megküldi nekünk a Szegvári Napló legfrissebb számait.
S ha bár testben nem is tudunk ott lenni a találkozón, lélekben szeretett kis falunkban leszünk.
Innen a távolból gondolunk mindazokra, akik ismertek bennünket, s még emlékeznek ránk.
Szívélyes üdvözlettel: Dr. Magyar Pálné Agócs Ilona, Dr. Magyar Pál, Nyíregyháza

Az Elszármazottak Találkozójára a meghívót megkaptam és nagy örömmel szeretnék részt venni rajta.
Közel 56 éve élek Budapesten, de mindig amikor ritkán haza jutok, elszorul a szívem, hogy nekem el kellett hagynom Szegvárt. Mindenért nagyon megküzdöttem, és állítom, soha nem hagytam volna el, ha a háború nem kényszerít.
Tisztelettel: Rácz Lajosné Szécsényi Katalin Budapest

Meghatott kedves meghívójuk. Mintha sok-sok év távlatából a gyermekkor üzenne.
Sajnos a körülményeim nem teszik lehetővé, hogy jelen legyek ezen a találkozón. Remélem, lesz még olyan alkalom, amikor a családommal együtt el tudunk menni.
Üdvözlettel: Kaszás Istvánné Pécs

Kedves Otthoniak és Elszármazottak !
Jóleső érzéssel olvastam a meleg hangú meghívót, amit – gondolom – elsősorban öreg barátunknak, a fáradhatatlan Lucz Ferinek köszönhetek és köszönök is. 
Tavalyi véletlen találkozásunk alkalmával ígérte meg ezt a meghívást, én meg azt, hogy részt veszek a találkozón. Ő megtartotta ígéretét, én sajnos most nem tehetem, mert a mai napon (IX. 20.) feleségemmel együtt egy 50. évfordulós találkozón vagyunk, amelyre hónapokkal korábban jelentkeztünk be.
Ha megérem a következő találkozót (és miért ne érném meg) azon nem csupán gondolatban leszek majd jelen.
Kívánok minden jelenlévőnek, ismerősnek és ismeretlennek kellemes, érzelmekben , emlékekben és élményekben gazdag találkozót, találkozásokat.
Őszinte megbecsülésemet és tiszteletemet fejezem ki és küldöm ezúton az ötletgazdáknak, még inkább a szervezőknek, rendezőknek önzetlen és fáradságos munkájukért.
Nagy Gyula egy közel 50 éve elszármazott, Kalocsa

Eddig ez volt a legjobb!
Nagyon jó érzés, hogy a község vezetése még azokat is számon tartja, akik elszármaztak! Köszönet érte a polgármester asszonynak, Kovács úrnak, és mindenkinek, akik részt vettek a szervezésben.
– A szent mise -külön nekünk- és a szép hangverseny! Gyönyörű volt!
– Jártunk a múzeumban, a Bihari házaspár nagyon szívesen fogadott bennünket. Megnéztük a sok látnivalót, emlékbe Szegvár feliratú kerámiavázát vettünk.
A Művelődési Házhoz érve már a lépcsőn feltűntek az ismerősök és az ismeretlenek. A nagyon finom pogácsa, szendvics és a kávé fogyasztása közben ismerkedtünk. Ki vagy, hol élsz, család, egészség? Mit csináltál, amíg aktív voltál? Ezek a kérdések hangzottak el.
A község sokat fejlődött, mióta nem voltunk. Szépek az utakat díszítő virágok, kifejezik, hogy jó emberek lakják a falut. Az új piac! Hát a város is megirigyelheti olyan remek! 
A polgármester asszony beszámolójából nagyon sok mindent megtudtunk a község életéről.
A műsor nagyon változatos volt. A gyönyörűen éneklő Rozmaring népdalkör vezetőjének, Ternai Józsefnek, kicsengett a szép hangja a többi közül. Büszkék lehetnek tudásukra, mi pedig könnyeinkkel küszködve nagy tapssal jutalmaztuk őket.
Norbikának minden porcikája táncra termett! Jó volt nézni, biztos hallani fogunk még róla!
A kislánykori barátnőm Bacsáné Erzsike úgy táncolt a nyugdíjas klub táncosaival, mint 16 éves korában, pedig nem régen ünnepelt egy kerek évfordulót.
Ezt követően meghallgattuk azokat a volt szegváriakat, akik eddig még nem beszéltek magukról. Majd következett a finom ebéd a Castellum étteremben a szépen megterített asztaloknál a gyors és udvarias kiszolgálás mellett. Ilyen környezetben a még a sok gondunkat, bajunkat is elfeledtük egy kis időre.
Ebéd után megnéztük a kézműves kiállítást. Sok régi dolgot elevenített fel a lábbal hajtós varrógép, a falfestésnél használt papírminták. Hatvan évvel ezelőtt nálunk festette velük nagyon szépre a folyosót Bánfi úr.
A kiállított kosarak, a fafaragások, cseréptányérok mind-mind a szorgos kézimunka eredményei.
Jól éreztük magunkat, szép volt, jó volt. Ha élünk, ezt meg kell ismételni. Köszönjük !
A derekegyházán élő elszármazottak nevében:
Bartucz Andrásné Derekegyház, Rózsa F. u.

Kedves Olvasó!
Örömmel jelentetjük meg Szucsán András csongrádi tanár – szegvári elszármazott – Visszaemlékezem című írását. Megszállottja szakmájának – ez is kiderül írásából – oly annyira, hogy ezzel szülőfaluja hírnevét is öregbíti. Ugyanis Csongrád város önkormányzata a szegvári születésű Szucsán Andrást díszpolgárává választotta. Gratulálunk és köszönjük!


Szucsán András:
Visszaemlékezem
Pályaválasztás. Hogyan lettem tanár?
Hatvannyolc év iskolában, és még nem ért véget. Úgy látszik erre ítéltettem.
Szegváron az úgynevezett Külső iskolában születtem, ahol apám iskolaszolga volt. Az elemi első négy osztályát itt végeztem, Agócs tanító néni vezetett be a betűvetés tudományába. Nagyon hálás voltam mindig kedvességéért, szeretetéért, ahogyan velünk törődött, oktatott minket. Ötödik osztálytól a Központi iskolába kerülve, első alanyai voltunk a bevezetett általános iskolai képzésnek. Gondolom sok problémát okozhatott tanáraimnak az új típusú oktatásra való átállás, és még a tetejébe, mi sem voltunk angyalok. 1945-öt írtak ekkor.
A Külső iskola előtti árokparton szinte minden délután összegyűlt gyereksereg rúgta az általunk varrott rongylabdát, terveztük kalandjainkat, köztük a megvalósított Attila koporsójának keresését. Ennek leírásáért kaptam később gimnáziumban az első komoly dicséretet.
A tanulással sosem volt gondom. Általános iskola nyolcadik osztályát befejezve, mint legjobb tanulmányi eredményt elért tanulónak, különböző dicséretek mellett a Kendergyár dolgozói által összegyűjtött tíz forint jutalom is járt. Ez akkor jelentősebb összegnek számított, ha jól emlékszem apám jó ideig csak az egy-szobás szolgálati lakásért dolgozott, amihez később huszonhat forint bért is kapott. Bár nagyon szegények voltak, részben tanáraim rábeszélésére tovább tanulhattam Szentesen, a Horváth Mihály Gimnáziumban. Jeles érettségi bizonyítvány után ismét felmerült a hogyan tovább kérdése. Szüleim segíteni nem tudtak, nagyon alaposan meg kellett fontolnom az egyetemre való jelentkezést.
A mi generációnk egzisztenciális problémái mellé a történelem is besegített. Tízéves voltam mikor a második világháború véget ért. Negyedéves egyetemistaként éltem át az 1956-os eseményeket. Mivel szüleim rákos betegségben meghaltak (1954 és 1958), gyakorlatilag minden támogatás nélkül kellett a továbbtanulás feltételeit megteremtenem. A tervezett mérnöki, vagy orvosi pálya nem jöhetett számításba, helyettük az akkor gyorsan jövedelmező vasutas forgalmista szakma tűnt a legkedvezőbbnek. De tanáraim unszolására végül a JATE fizikus szakára adtam be jelentkezési lapomat. Azért ide, mert ezt a tárgyat szerettem legjobban, és nem akartam tanár lenni. Nagyon kedves biológia tanárunk Derzsi Kovács Jenő gyakran mondogatta é-zős tájszólásával, “gyerékék minden légyeték csak tanár, né “. Pontosan nem értettem, de hittem neki, mert tiszteltem és szerettem. A sors fintora, hogy a JATE-re ugyan felvettek, de fizika-matematika tanári szakra. A kapott maximális szociális segély döntött, mert akkor abból szűken, de meg lehetett élni.
Egyetemi éveim alatt is ugyanúgy mint korábban, a sport és tanulás töltötte ki időmet. Ez nagyon fontos volt életemben, mert a sport szívóssá, küzdőképessé tett, később pedig nagyon sok lehetőséget adott tanítványaimmal való szoros kapcsolattartásra. Kedvencem volt. a foci, negyedéves koromban többször bekerültem az egyetemi válogatottba, de nagyon szerettem az asztaliteniszt, a szertornát és nagyon szívesen sakkoztam alapfokú versenyeken. Ajánlatot is kaptam az akkor Haladás néven szereplő NB I-es egyetemi csapattól átigazolásra indulásként a tartalékok közé, de inkább maradtam hetenként
hazajárva a kis szegvári járási csapatban. Nagyon sok szál kötött ide, de voltak akik igyekeztek ezeket elvagdosni, célozgatva szüleim szerencsétlen körülményeire.
Az egyetemi évek után saját kérésemre szülőfalumba Szegvárra kerültem, általános iskolába tanítani. Szerettem ezt a falut, mindig azt mondtam, itt van a “világ közepe”. Itt kezdtem tanulni azt a mesterséget, amire az egyetem nem tanított, és úgy gondolom jó tanulónak bizonyultam. Itt tapasztaltam először, hogy nagyszerű dolgokat csinálhatok tanítványaimmal, ha megértem őket, megismerem gondjaikat, problémáikat. Nagyon furcsán hangzik, de én, aki nem akartam tanár lenni alig vártam az évközi tanítási szünetek végét, hogy újra együtt lehessek tanítványaimmal. Együtt dolgoztunk, hogy a nyári kirándulásaink költségeit előteremtsük, de ez így volt a játékban, sportban, és a tanulásban is. Képesek voltunk nagyon nagy munkával az iskola udvarán szabadtéri színpadot építeni, és a rossz idő miatt még a nézőtér fölé is sátra húztunk.
Fantasztikus volt látni a gyerekek szorgalmas munkáját, érezni az együttdolgozás örömét és tudni, hogy tanulmányi moráljuk fokozatosan javul. Itt kezdtem igazán tanulni ezt a nagyon sok buktatót, de legalább annyi örömet is hozó göröngyös pályát. Utólag átgondolva valahol itt alakulhatott ki bennem az elképzelés, ha már tanár lettem próbáljak mindent megtenni, hogy a tanári közösség vegye észre egy-egy gyerekben bujkáló adottságokat, és amennyire lehet, segítsük annak kibontakoztatását.
Hiszem és vallom, minden gyerekben van valami adottság, nevezzük tehetségnek, amit fejleszteni kell, mert maghatározó lehet további életében.
Akkor még alig volt elképzelésem hogyan fogjak hozzá, próbálkozásaim voltak, talán ma is csak azok, de sok szép eredményünk mégis csak bizonyítja munkám nem volt hiábavaló.
Pedagógus házaspárnál már akkor is akkor szokványos lakásproblémák miatt, feleségemmel Csongrádra költöztünk, és egy évet az akkori Szabadság téri ált. iskolában tanítottunk. Nagyon jól éreztük itt magunkat, de 1960-ban megkérdezésem nélkül, népgazdasági érdekre hivatkozva áthelyeztek a Csongrádi Batsányi János Gimnáziumba. Mint fő fizika szakost igyekeztek bőséggel ellátni fizika órákkal, mert nemcsak nálunk, de később szakfelügyelői munkám során (1978-1989) között, gyakran tapasztaltam a szaktanárok mennyire igyekszenek szabadulni a fizika óráktól.
Engem különösen a kísérletező munka érdekelt. Délutánonként a szertár volt az “otthonom”, megismertem felszerelésünket, és egyre több sajátkészítésű eszközzel gyarapodtunk. Öröm volt itt dolgoznom, de ami különösen fontos volt, a családom ezt megértette, és amennyire lehetséges volt segítették munkámat.
Egyre jobban sikerült színesebbé, érdekessé tenni óráimat, ami az eredményességben is kezdett mutatkozni. Később szakfelügyeleti munkám során is ezen a területen próbáltam a hozzám tartozó tanároknak elsősorban segíteni. Két évig vezettem iskolánkban a megyénk tanárainak továbbképzést a kísérletező munkáról, két évig pedig a feladatmegoldás módszereiről.
Iskolánk 1970-ben ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját. Néhány kollégánk gondos kutatómunka után megírta az iskola történetét, bemutatva a félévszázados változásokat, a fejlesztésre irányuló törekvéseket, felsorolták a szaktárgyankénti kiemelkedő eredményeket.
Ezek összességükben tartalmas munkát tártak fel, ami a fizikatanítás szempontjából is tanulságosnak bizonyult. Kissé szégyenkezve kellett látnunk, hogy ötven év alatt fizikából egyetlen Kömal /Középiskolai Matematikai Lapok Fizika Rovata / dicséret született. Ez a tény változást sürgetett, amihez kedvező lehetőséget kínált, az 1968/69-es tanévben indított fizika tagozat. Nálunk ez kockázatos vállalkozásnak tűnt, mert két párhuzamos osztálynál több csak elvétve indult, ezért kis létszámból kellett aktív, természettudományi csoportot kialakítani. Szakfelügyelőnk is kétkedéssel fogadta elképzelésünket, őszintén megmondta, nem hisz a sikerben. Szakosított tantervű osztályok indítását csak olyan iskolákban látták indokoltnak, ahol legalább négy-öt párhuzamos osztály indítására volt lehetőség.
Szucsán András

Iratkozz fel a Szegvár Online híreire!

Hozzászólások
Hozzászólások betöltése

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató