A török hódoltságot történelmünk nehéz idejeként tartjuk számon. A lakosság nem egyszer nyomorgott, de néha – például Szegváron az 1560-as években – fejlődés is mutatkozott.
Az 1560-ban és 1570-ben keletkezett török adóívek azonos szerkezete jó alapot ad arra, hogy megrajzoljuk e tíz év változásait. A lakosságot a felnőtt férfiak felsorolásával úgy adták meg, hogy a név alapján (“Gáncsos Tamás”, vagy “Péter fia legény”) megállapítható: 1560-ban 23 férfiból 13, tíz évre rá 53 közül 27 volt a házas. A valós lélekszám így csak közelítőlegesen adható meg, 1560 körül mintegy 60-70, 1570-ben 160-180 lakos élhetett a faluban. A török adóív (defter) szempontjából az adott településen éppen élő lakosság volt a fontos, így a minket érdeklő változások csak részben követhetőek.
A tíz év alatt legalább 5 fő vagy elköltözött, vagy elhunyt, mert a második defterben nem szerepelnek, bár egyikük, Dóka András nagy valószínűséggel apja lehetett az 1570-ben szereplő Dóka Fábiánnak. 11 nevet mindkét alkalommal leírtak, így viselőiket folyamatosan itt lakónak tekinthetjük. Ezek közt található Magyar Kelemen és Tót Lőrinc; 1570-ben pedig az előbbi előnévvel még Balázs, az utóbbival Gergely és Mátyás is szerepel. Őket azért emeltem ki, mert e két vezetéknév ma is megtalálható Szegváron, de mert ekkor még nem volt a mai értelemben vett anyakönyvezés, teljes biztonsággal nem szabad e nevek viselőit ősapáknak kikiáltani. A fennmaradó 7 fő vagy meghalt, vagy elköltözött, vagy házasságkötés miatt már nem apja keresztnevével, hanem saját nevével került bejegyzésre, de sajnos egyik eset sem azonosítható.
Az 1570-es esztendőben adózó 53 személy közül tehát legalább 11 fő legalább 10 éve itt lakott, mellettük 9 személyről kijelenthető, hogy biztosan máshonnan költözött a faluba. Őket úgy lehetett elkülöníteni, hogy mint legények olyan apai keresztnévvel szerepelnek, amit 1560-ban Szegváron senki nem viselt. A fennmaradó 33 személy vagy időközben felcseperedett helybeli, vagy szintén bevándorló.
A lakosság létszáma tehát komoly arányban nőtt (2,3), és míg 1560-ban 8, addig 1570-ben 26 porta alkotta a települést, tehát – mai szóval – javultak a lakáskörülmények.
A lakosság gyarapodásának mértékét – legalábbis a bevallott adatok szerint – a gazdasági teljesítmény nem követte. A török többféle jogcímen adóztatott: a gabonafélék tizedét pénzben kellett megváltani, az állatok után adott összeget szedtek, és adó alá esett az erdőhasználat, a hordók utáni illeték stb.; ezek mértékét a lakosság eltagadással igyekezett csökkenteni, így az adatok nem tekinthetőek biztosan pontos értékeknek.
Búzából 1560-ban 70 kila (1 kila~25,65 kg) volt a tized, a bevallott termés tehát 180 q volt, tíz évre rá 495 q, majdnem háromszor annyi, ez meghaladja a népességnövekedés mértékét. Az úgynevezett kétszeres mennyisége (ez két rész búzához adott egy rész rozst jelent) arányában pontosan a lélekszám változását követte, így a korábbi 128 q termés egy évtized alatt 294 q lett.
Az egy évnél idősebb sertések után 2 akcse volt az adó, így csak ezek számáról tudjuk, hogy 200-ról 195-re csökkent. A juhadó fél akcse volt, ezek száma 1560-ban 2400 volt, de az állatok közel harmadát három személy bírta, míg a többi 1650 állat eloszlását nem ismerjük; 1570-ben már csak 1500 juh után adóznak, ami jelentős visszaesés. A méhkasok száma alig, mindössze hattal növekedett, így 1570-ben még két családra sem jutott egy a 24 darabból.
Megállapítható tehát, hogy a község a török uralom elején elegendő életerővel rendelkezett ahhoz, hogy lakosokat vonzzon magához, évi átlagban közel két porta benépesüljön, ezek között bizonyára voltak új építésűek és renováltak is. A fennmaradt adatok alapján a gabonatermés mennyisége a népességhez képest valamennyit növekedett, az állatállomány viszont csökkent. Szegvár szempontjából igen jelentős volt tehát, hogy míg ebben az adókörben (Vásárhelyi náhije) a települések fele hanyatlott, ötöde pedig a korábbi szinten maradt, addig településünk a fejlődő harmadhoz tartozott.
